Alcina – tisztaság és egyszerűség

Jelenet az operábólFotó: a Szlovák Nemzeti Színház archívumaMár maga a színpadkép tökéletesen kifejezi a rendező koncepcióját, amelyet tömören talán így lehetne jellemezni: tiszta vonalvezetés. Barokk pompa helyett lényegre törő egyszerűség, ami azonban nem zárja ki az ötletességet, sőt a dekorativitást sem. Következetes egység nyilvánul meg az egész előadásban annak köszönhetően, hogy a rendező, a díszlet- és a jelmeztervező ugyanaz a személy: Zuzana Gilhuus. Ez a fiatal, sokoldalú művész pontosan tudja, mit akar: Händel zenéjét szolgálni. Nem zavaros, álmodern extravaganciákat állít színpadra, hanem magát a művet.

A színpadot egy kalitkaszerű fémidom uralja: labirintust és pókhálót egyszerre idéző belső kiképzésével Alcina zárt világa ez, az illúziók birodalma, amelyből nincs kiút, csak ha összeomlik, de akkor maga alá temeti azt is, aki megteremtette. S hogy milyen nehéz megválni a valóságot szebbé varázsoló álmoktól, nemcsak Ruggiero egyik áriájában hangzik el, hanem tettekben is megnyilvánul: miközben a halott Alcinára lassan rázárul „kriptájának” fedele, Ruggiero is, Morgana is késztetést érez, hogy visszatérjen az illúziók végleg elsüllyedő birodalmába, csupán szerelmesük tartja vissza őket a végzetes lépéstől.

Ruggiero áriája az édes álmokból keserves hétköznapokra ébredésről a mű egyik kulcsgondolata. Az első pillanatban meghökkentően modernnek hat ez az életérzés egy 18. századi szerzőtől, holott csak örök emberi. Zuzana Gilhuus ezt az örök emberit látja és láttatja Händel csaknem két évszázadon át porosodó, pár évtizede új életre keltett művében. Az érzelmek bősége elárasztja a színpadot, nem kell pompázatos, drága kiállítás, elég a finom jelzés, a többit megteszik a hangszerek és az emberi hang. Ki tudja, mit szólt volna a zeneszerző ehhez a rafinált egyszerűséghez, amellyel Gilhuus színpadra vitte művét? Őt, szegényt, többször csődbe juttatta operáinak fényes kiállítása, a káprázatos díszletek, elmés színpadi gépezetek és nem utolsósorban a csillagászati összegekkel honorált, elkényeztetett hangcsodák.

Az Alcina pozsonyi előadásán egy kivételével nem hallani igazán „nagy hangokat”, de az énekesek muzikalitása, illúziókeltő színpadi játéka az egész produkciónak egyenletesen jó színvonalat biztosít. A romantikus operákon nevelkedett énekeseket nem könnyű feladat elé állítja a barokk opera sajátos, hangszerszerű énekhangkezelése. A nagy ugrások, trillák, folyondár melizmák hibátlan kiéneklése nagy erőpróbát jelent, így nem csoda, hogy az előadás kezdetén a szokásos premierláznál is nagyobb volt az izgalom. Sajnálatos módon a főszereplő, Petra Nôtová megbetegedett, s mivel a darab csupán egyetlen szereposztásban fut, a színház vezetősége rendhagyó megoldáshoz nyúlt: Ludmila Vernerová, a Nôtová helyett beugró prágai szoprán a zenekari árokban, kottából énekelte, Nôtová pedig a színpadon játszotta Alcina szerepét. Mint az előadók többségénél, Vernerovánál is tapasztalható volt némi kezdeti elfogódottság, de a lámpaláztól megszabadulva dicséretre méltó teljesítményt nyújtott, árnyalatgazdag, stílusos éneke az érzelmek legszélesebb skáláját szólaltatta meg. Kissé halványabb volt a Ruggierót alakító Denisa Hamarová, érezhető volt, hogy nehezen birkózik meg a szokatlan stílussal, előadásmódja időnként darabosnak tűnt, pedig Händel áriái nagyfokú hajlékonyságot igényelnek. Ugyanez mondható el Denisa Šlepkovská (Bradamante), Marián Pavlovič (Oronte) és Gustáv Beláček (Melisso) alakításáról is, ismét hangsúlyozva, hogy ez mit sem rontott a kedvező összbenyomáson. Ez a produkció épp azt bizonyította, hogy nemcsak Joan Sutherland, Marylin Horne vagy Cecilia Bartoli kaliberű hangfenoménekkel lehet élményt adó operaelőadást produkálni.

Az est csúcsteljesítményét mind hangban, mind játékban a Morganát éneklő Adriana Kučerová nyújtotta. Ez volt első bemutatkozása a Szlovák Nemzeti Színház színpadán, ami kiforrott, remek alakítását látva-hallva szinte hihetetlennek tűnik. Éneke madárdalszerűen könnyed és természetes, együtt lélegzik a zenével, rengeteg színe van. Tud könnyed, kacér, játékos, enyelgő, simogató és könynyesen szomorú lenni, ahogy a szerep megkívánja. Morgana amolyan Zerlina-Masetto kettőst alkot Orontéval, már csak ezért is érdemes volt feltámasztani a barokk operát, hogy lássuk, miből merítettek a következő generációk óriásai, például Mozart.

Händel a zenekart is nagyon nehéz feladat elé állítja. A mai napig nem jutott nyugvópontra a vita, hogyan is kell játszani a régi zenét. A nagyrészt külön erre a célra meghívott zenészek Jaroslav Kyzlink vezényletével az egyik lehetőséget mutatták be – hisz nincs egyetlen, más megoldást kizáró út –, megbízható, olykor felizzó produkciót nyújtva. Élvezet volt hallgatni az áriákba szőtt hegedűszólókat megszólaltató Vladimír Harvan játékát. Hogy miket tudott az a Händel! Ez azonban külön tanulmányt érdemelne.