Ilyen korban az ember próbál mindent megérteni

Először szűk családi körben. Tizennyolcan ültünk az asztal körül. A nagyobbik családdal múlt héten ünnepeltem a Pozsonyi Casinóban. Hetvenöt évesen ugyanis az ember már végiggondol sok mindent. Azt kérdeztem magamtól, kit kellene meghívnom erre a „nagy családi” ünnepségre. És ezt a választ találtam: azokat, akiknek köszönetet akarok mondani. Először a Csemadok-tagokra gondoltam, de 60 ezer ember egy kicsit sok. Aztán az jutott eszembe, hogy amikor ’90-ben visszatértem a politikai életbe, nagyon sok biztatást kaptam. A választásokon több mint 160 ezren karikázták be a nevemet. Ez számomra nagyon sokat jelentett, mert azt hittem, már nem emlékeznek rám, hiszen húsz évre „kikapcsoltak”. De 160 ezer vendéget lehetetlen meghívni. ĺgy ötvenre csökkentettem a vendégek számát. Ők azok, akiknek, úgy érzem, tartozom.

Milyen gondolatok foglalkoztatták a születésnapja kapcsán?

Mindenekelőtt az, hogy ebben a korban az embernek már tudnia kell, mire képes, és ezzel a gondolattal meg kell alkudni. Ügyvédi munkát még végzek. Ezen a téren még eredményesen tudok dolgozni. De az életem nagyobbik része a közéletben, később a politikában telt el. Tudatosítanom kellett, hogy míg egy ügyvéd az asztal mellett tanulmányozhatja az iratot, és háromszor átírhatja, a politikában ez nem érvényes. Ott azonnal kell reagálni. S amikor a parlamentben a lépcsőn lefele menve a fejemhez kaptam, hogy egy órával ezelőtt ezt és ezt kellett volna mondani egy felszólalásra, vagy este az ágyban jutott eszembe, hogy kihagytam egy lehetőséget, akkor tudtam, hogy át kell adni a helyemet olyanoknak, akik ott, azonnal tudnak reagálni a dolgokra. A politikusnak ez a dolga. Meg a tágabb összefüggéseket keresni.

Nem hiányzik ez a fajta munka az életéből?

Erőszakkal fogtam magam vissza, tudatosítva, hogy mit lehet és mit nem. Amúgy ami a politikát illeti, egyetlenegy dologgal foglalkoztam mélyebben a politikai életben, ez pedig a kisebbség helyzetének a rendezése. A Csemadokban a hatvanas években jutottam el annak felismeréséig, hogy a kisebbség életét nem lehet párthatározatokkal rendezni, csak törvényekkel, sőt, alkotmánytörvénnyel.

Részt vett az alkotmány kisebbségekre vonatkozó paragrafusainak a kidolgozásában is.

Oroszlánrészem volt benne. Ott és akkor kristályosodott ki mindaz, amit ezzel kapcsolatban tanultam. De az a frazeológia és az az ideológiai alap, amelyre én az érvelésemet építettem, ma már érvénytelen. Annak ellenére, hogy az alapgondolata ma is használható. Ma már azonban a koromnál fogva képtelen lennék felkészülni egy, az európaiság ideájára épülő alkotmánytervezetre. Viszont óriási hiányát látom annak, hogy nincs egy csapat – legalábbis én nem tudok róla –, amely olyan elmélyülten foglalkozna ezzel a kérdéssel, ahogy akkoriban mi. Földes Jóskával, Berta Gézával, magyarországi jogászok, volt évfolyamtársaim segítségével kialakítottunk egy olyan csapatot, amely az akkori rendszerben elfogadható gondolatokkal érvelt. Bárcsak ma lennék 40 éves, mint akkor voltam, nekiugranék! És ez lenne számomra az igazi kihívás. Egy új alkotmánytörvényt létrehozni, amely európai méretben rendezhetné az Unióban élő kisebbségek jogi helyzetét. A régiből kiindulva nem lehet, az újat pedig nem ismerem, és ha ismerném is a részleteket, ma már képtelen lennék egységes egészében kidolgozni. Ez a szomorú az öregségben.

Életének egy jelentős részét a közéletben, magas funkciókban töltötte. Mi volt, ami annak idején önt ilyen irányba vezette?

Elég sok volt az életemben a sorsfordító véletlen. Egy véletlennek köszönhettem, hogy kolozsnémai gyerekként a pápai református kollégiumba kerültem. A szomszéd község református lelkipásztora a pápai kollégiumban, majd a teológián tanult, és ő mondta a szüleimnek, hogy „ezt a gyereket érdemes volna taníttatni”. Ő intézte el, hogy felvegyenek Pápára. A második véletlen, hogy amikor már Magyarországra nem lehetett visszamenni, megint csak a szomszéd faluból, Csicsóról származó bencés pap tanár, Hites Kristóf összeszedte a csellengő diákokat, és egy titkos iskolát indított. A bencéseknél készítettek fel bennünket, hogy átszökve a határon, levizsgázzunk. Érettségi után átszöktem Budapestre, és egy volt pápai diákkal futottam össze az utcán. Kérdezte, milyen egyetemre akarok menni. Mondtam, még nem tudom. „Akkor legyél jogász, én is az vagyok.” ĺgy kerültem a jogra. Ott megint csak a véletlennek köszönhetően eljutottam egy szociológiai professzor, Szalay Sándor előadására, majd a vitában is felszólaltam. Ha tudtam volna, hogy olyan emberek ülnek ott, mint Lukács György, meg se merek szólalni. Előadás után a professzor meghívott vacsorázni, sokat beszélgettünk, kérdezte, mi van a felvidéki magyarokkal. Meséltem neki a kitelepítésekről, deportálásokról. Később a tanszékén is dolgoztam. Azt próbálta elmagyarázni nekem, ne azon gondolkodjak, hogyan fizessünk vissza a kitelepítésért, hanem azon, hogyan lehet eltávolítani a két ország, két nemzet közötti ellentéteket. Akkoriban sokan tanultunk Magyarországon. Egyéni útlevéllel mentünk oda, aztán kollektív útlevéllel jöttünk vissza. Abban az időben Major István volt a nagykövet, s megmagyarázta, hogy szükség van magyar értelmiségre Csehszlovákiában, meggyőzött bennünket, hogy haza kell jönnünk. Fábri István akkor a pártközpontban dolgozott, ő is azt mondta, hogy itthon kell maradnunk. A központban döntötték el, hogy kit hová helyeznek. ĺgy engem a Csemadokba küldtek. Egészen véletlenül. Ennyi erővel küldhettek volna, mint két évfolyamtársamat, külügyi szolgálatba, vagy küldhettek volna az Új Szóba. De a Csemadokba küldtek. Mondom, véletlenek sora. Aztán nagyon-nagyon megszerettem azt a munkát, amelyet a Csemadokban végeztem.

Mi volt az, ami miatt ennyire a szívéhez nőtt a Csemadok?

Én nagyon szerettem az emberek között lenni. Olyan Csemadok-titkár, később főtitkár voltam, akiről közismert volt, hogy nem az irodában ül. Egyszer a feleségem összeírta: volt olyan év, hogy csak nyolc vasárnapot töltöttem otthon. A többit házon kívül. Szerencsére a feleségem ezt sohasem vetette a szememre, csak a tények kedvéért írta össze. Volt tehát egy biztos hátországom. Úgy éreztem, tudok úgy beszélni, hogy az emberek megértsék, elfogadják, bizalmukba fogadjanak. Ezek azok az évek voltak, amikor főleg keleten, a Bodrogközben nagy dolog volt, ha Pozsonyból érkezett valaki, és magyarul beszélt az emberekkel. Hihetetlen élményekben volt részem, ezért is nagyon szerettem. Meg szervezőmunka volt. Arra nagyon gyorsan rájöttem, hogy nem vagyok alkotó típus. Próbáltam írni, de kínszenvedés volt a számomra. Éreztem, hogy nem megy. Viszont még Pesten az első évben tanultunk szónoklattant. Úgy érzem, abban jó voltam, és szerettem is előadást tartani vagy beszédet mondani. Amennyire kínszenvedés volt az írás, annyira élveztem a közvetlen kapcsolatot az emberekkel. És sokat jártunk közéjük. Miért mentünk? Azért, hogy kitöröljük belő-lük azt a rettenetet, félelmet, amit a kitelepítés, a deportálás, a reszlovakizáció hozott, és bátorságot öntsünk beléjük. Azáltal, hogy Csemadok-alapszervezetek jöttek létre, összejöttek a magyarok, ami aze-lőtt elképzelhetetlen volt, és egymást bátorították. Ellentétek voltak természetesen. A kitelepítés megosztotta a falvakat, a reszlovakizáció még a magyarokat is. Volt miről beszélni a gyűléseken. Mi pedig igyekeztünk megmagyarázni, hogy egyformák vagyunk, szlovákok és magyarok egyaránt. A megalakuló énekkarok, a tánccsoportok megint csak arra adtak lehetőséget, hogy a magyarok összejöhessenek. Aztán elkezdtük szervezni a járási dal- és táncünne-pélyeket, meg Gombaszöget. Szép munka volt. Egyesek a ’90-es évek elején azt mondták, hogy a Csemadok sztálinista szervezet, fel kell oszlatni, nincs szükség rá. Aztán a szervezettől megvonták az anyagi támogatást. De a Csemadok helyi és járási szervezetei élnek, léteznek. És a Csemadok rendezvényein összejöttek a csallóköziek, a gömöriek meg a bodrogköziek! Szerintem óriási jelentősége volt és van is a Csemadoknak. Nagyon jó lenne, ha akadnának történészek, akik foglalkoznának a szervezet történetével. Szilárd meggyőződésem, hogy a magyarság Szlovákiában a legegységesebb. Nincsenek olyan kemény ütközések, mint Magyarországon vagy Erdélyben. Meg-győződésem, hogy ebben a Csemadoknak is szerepe van.

Ön a kezdetektől végigkísérte a Csemadok munkáját. Nem tűnik úgy, mintha a szervezet mát túllenne az aranykoron, amikor is tényleg fontos szerepet töltött be az itteni magyarság életében? Mi lehetne napjainkban és a jövőben a feladata, küldetése?

Szinte minden magyarlakta faluban van Csemadok-szervezet. Aktívan részt vesznek a kulturális és a társadalmi életben. S a falvak a Csemadok-szervezetek révén egymással is kapcsolatban vannak. Mi abban az időben részben tudatosan, részben a sokéves tapasztalatok alapján tudtuk meghatározni, hogy mire kell a Csemadok. Önfenntartó erőként, gerincegyenesítőként... Nem véletlen, hogy szinte nincs olyan magyar község, ahol ne találták volna meg azt az embert, aki a község életében 100 vagy 200 évvel ezelőtt, vagy később valami nagyot alkotott, akire büszkék lehetnek, akinek emléktáblája, emlékműve van. Nemrégiben Martin Bútorával jártam a magyar vidéket. Martin és a felesége, Zora nem győztek rácsodálkozni, hogy szinte minden magyar faluban kopjafa, emlékmű, Szent István-szobor van. Ez a szlovák vidéken nincs. De nem akarok kitérni a kérdés elől. A Csemadok egy olyan hálózat, amely ’90-ben meg tudta mozgatni az embereket, hogy el kell menni a választásokra. Egy ilyen hálózatra egy kisebbségnek szerintem az Európai Unión belül is szüksége van. Ez egy létező szervezet, ami van, amit nem kell kitalálni, és még nincs elhalóban. Fonnyad? Fonnyad. De ha friss vizet öntenének alá, akkor feléledne.

Mi lehetne az a friss víz?

Ez az, amit nem tudok. Csak tudom, hogy kellene. Én 30 éves koromban már főszerkesztője voltam a Hétnek, főtitkár, parlamenti alelnök voltam. És kitaláltuk, mit kell csinálnunk. Most is nagyon jó lenne, ha egy szűk csapat – nem ezertagú értelmiségi értekezlet, hanem pár ember – ezt tartaná a feladatának. Felmérve a jelenlegi lehetőségeket megpróbálná megfogalmazni, hogy a párt, amely az érdekvédelem szerve, a kormány tagja, s amely a képviselőin és a képviselők frakcióján, klubján keresztül hatékonyan tud dolgozni, hogyan támaszkodhatna ilyen széles tömegbázisra. Meg kellene találni a Csemadok helyét a szlovákiai magyar kisebbség életében az európai uniós, tehát a láthatatlanná váló határok között.

Ön Csemadok-főtitkár volt, parlamenti alelnök, főszerkesztő, a ’68-as reformfolyamatok után azonban hosszú időre félreállították. Hogyan élte meg ezt az időszakot? Sikerült-e megtalálni a rosszban a jót is?

Ebben a rosszban az egyetlen jó az volt, hogy rájöttem a saját élettapasztalataimból: az a rendszer, amelyet én 68-69-ben meg akartam reformálni, és azt hittem, hogy Dubčekék vezetésével meg is lehet, ez megreformálhatatlan. Más az, amikor az ember hallja, hogy valakit pofon vágtak, és más az, amikor maga kapja a pofont. A kettő között az ébresztés szempontjából óriási a különbség. A másik: húsz év „nyugalmat” kaptam. A munkahelyem – először munkás voltam, aztán referens, később jogász – olyan volt, hogy néha ma is, ha rosszat álmodom, akkor azt álmodom, hogy az igazgató megkérdi tőlem, mit csináltam múlt héten. Abban az időben viszont nem volt mit csinálnom. A feladataim közé tartozott mondjuk tanfolyamok szervezése a helyi gazdálkodási üzemek szakemberei számára. Hat tanfolyamot kellett egy évben megszervezni. Jogászként pedig ha volt három vagy négy perem egy évben, az sok.

Ez jó volt önnek?

Annyiból jó volt, hogy ez alatt az idő alatt sokat tudtam olvasni, sokkal többet lehettem a családommal is. Egyébként kihasználatlannak éreztem magam. A Csemadokból kizártak, még a rendezvényeket se látogathattam, az emberek féltek velem szóba állni.

A baráti körén mennyire vett észre a változást?

Nagyon. A „nagyobb családnak”, akiket a születésnapomra hívtam meg, éppen ezt köszöntem meg, hogy azokban az időkben is kezet fogtak velem vagy rám mosolyogtak. Hat hónapig munkanélküli is voltam, mert sehova sem vettek fel. Takács Bandi volt az, aki azt mondta: „Te Rezső, itt van kölcsön ötezer korona.” Tényleg kellett. De erre a születésnapi ünnepségre meghívtam olyan embert is, aki azokban az időkben – mondjuk így – a „fejemre állt”, lejjebb nyomott, hogy ő egy kicsit följebb kerüljön. Tudatosan hívtam meg őt is. Hetvenöt éves korában az ember próbál mindent megérteni. Akarok venni egy Lőrincz-képet... Lőrincz Gyulának a Csemadok nagyon sokat köszönhet. Ellenem és a családommal nagyon sok rosszat tett, de szeretnék tőle egy képet, amit a hálószobámban akasztanék fel. Barátkozni vele. A képe révén újra és újra szembesülni a pozitívumaival meg a negatívumaival.

Politikusi pályafutásából mit tart a legfontosabb dolognak?

A legeslegfontosabbnak az alkotmánytörvényt tartom. Az újkori politikai pályafutásomból, a ’90-es évekből pedig ennek a gondolatnak az ébresztgetését. Nagyon fontosnak tartom az emberi jogokról készült törvényt. Itt Pozsonyban voltam képviselő, és a képviselői klubban, amelynek a vezetője voltam, nem voltak nézeteltérések, ellentétek, ütközések. Azt hiszem, ennek nagy jelentősége volt a magyar pártok egységesítésekor. Erre is büszke vagyok. Mindig utáltam a tolerancia szót. Az nem elég. Mert nem megtűrni akarok én valakit! Ez az itteni csapat nem toleráns volt, hanem azonos nézeteket vallott. Az is fontos számomra, hogy az alkotmányjogi bizottság alelnökeként elég sok törvénynél meg tudtam előzni, hogy két vagy három hónap múlva novellát kelljen elfogadni. Jónak és eredményesnek tartom életemnek azt az időszakát. Persze azért voltak nehéz pillanatok, amikor a nyelvtörvény-vita idején névtelen telefonokat meg leveleket kapott a család. És természetesen meg kell említenem a komáromi városi egyetemet, amelyet Pásztor Pistával és Bauer Edittel közösen indítottunk el.

Mostanság a magánéletében mi az, ami örömet tud önnek szerezni?

Szeretem a szépet. Ezt a képek is jelzik, amelyek körülvesznek. Szerencsére olyan helyen lakom, hogy ha kinézek az ablakomon, fákat látok, meg az égboltot. Nem tudom, miért, külön örömet szerez számomra, amikor egy-egy repülőgépnek a csíkját látom az égen. Elképzelem, hogy most dél felé vagy északra tart... Szeretek repülni. Jártam is a világ több részén. Meg örülök nagyon annak, amikor az Új Szóban olvasom az eseményekről szóló tudósításokat, és legalább a felében a szemem ráakad arra a szóra, hogy Csemadok. Úgy érzem, részt vettem a vetésben, és örülök a termésnek. No meg a család is örömforrás. Óriási dolog, hogy mindig mögöttem állt. Teljes erejével. Éreztem, hogy vigyáznak rám. Van négy gyerekem, egészségesek, becsületesek, okosak, soha egyikükkel sem volt semmi gondom. És a négy gyerektől van négy aranyos unokám. Megértem a május elsejét, az ország uniós csatlakozását. Ezt is óriási dolognak tartom. Pár évvel ezelőtt nem is mertük elhinni. Amit én ’68-ban írásban megálmodtam magamnak, most teljesült. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekeim, nem beszélve az unokáimról, már egy más világban fognak élni.