Elkápráztatja Prága turistáit

A ezüstszeletekre vágott, forgó Kafka-fejet. Az óváros tetői között fél kézzel kapaszkodó Sigmund Freudot. A vynohradyi tévétoronyra mászó, csupasz csecsemőket. Távolabb a központtól huszonnégy méter magas, mitológiai nőalak mezítelenül ölel magához egy többemeletes lakóházat. Kőhajításnyira a Moldvától két, egymással szemben álló férfi egy Csehországot formázó pocsolyába pisil. Provokátor az ötvenhat éves, világszerte ismert cseh képzőművész. Megállítja az utca emberét. Elgondolkoztató, érzelmeket és vitákat kavaró minden alkotása. Megnevettet, beint, közízlést formál. Kommunikál.

Saját zsebből dolgozó, önköltséges alkotó. Szobrai elkészítéséhez egyetlen fillért sem kap az államtól. Jól sejtem, eladott munkái árából öltenek testet újabb és újabb ötletei?

Kapitalista individualista vagyok. Azok, akik közpénzből hozzák létre műveiket, magas számlákkal igazolják beruházásaikat. Nálam ez fordítva van. Nekem sok pénzt kell előteremtenem ahhoz, hogy alkothassak. Én mindent egyedül teremtek elő. Megtanultam számolni, a felelősséget nem akarom másokra hárítani. Prága városának az elmúlt tíz évben ingyen dolgoztam. Ezt senki nem érti, és bizonyára sokan el sem hiszik. Minden tiszteletdíjamat külföldről kapom, az eladott szobraimért. A Quo vadis címen négy lábon közlekedő Trabant elkészítéséhez huszonévesen az apámtól kértem kölcsön. Tízezer koronát adott, abból hoztam össze. Egy hónappal azután, hogy kész lettem vele, felhívtak a német nagykövetségről, hogy szeretnék megvenni. Kétszázezer koronát fizettek érte. Az a három és fél tonnás bronz Trabant végül is 1989 jelképe lett, amikor több mint négyezer NDK-állampolgár Csehszlovákián keresztül menekült Nyugat-Németországba, maga mögött hagyva régi életét és egyetlen járgányát. Egyébként nem értem, miért kellene egy művésznek nyomorognia. Baromság! Örülök, hogy jól élek, megengedhetek magamnak bizonyos dolgokat, például hogy a saját vitorlázó repülőgépemmel emelkedhetek a magasba.

Ez a legnagyobb szenvedélye. Költ is rá rendesen. Minden felszállását bizsergető kalandként éli meg. Megélte már az életveszélyt is?

Jó pár évvel ezelőtt, az akkori barátnőmmel Lengyelországból repültünk hazafelé. Hirtelen köd borult alattunk a tájra. Éppen annyi üzemanyag volt a gépben, amennyire szükségünk volt a megérkezéshez. Biztosra vettem, hogy elég lesz, valamitől mégis úrrá lett rajtam a félelem. Az Érchegység fölött már nagyon sűrű volt a köd. Nem akartam feljebb emelkedni, nehogy elfogyjon az üzemanyag. Harminc méterrel a föld felett repültünk. Láttam a fák koronáját, tudtam, hogy elég alacsonyan szállunk. Hirtelen felsikoltott a barátnőm. Akkor már egy többemeletes panelház ablakai előtt húztunk el. A testem jelezte, hogy gyorsan ereszkedünk, de azt is, hogy közeledik a vég, öt másodperc, és meghalunk. Az automata pilótának köszönhettük, hogy életben maradtunk. Hirtelen négyezer méter magasba emelkedtünk a felhők fölé, ami váratlan élmény volt. Másnap reggel, amint felébredtem, és kinyitottam a szemem, mindez úgy futott át rajtam, hogy azonnal hánynom kellett. És ez így ment három napig. Egészen más érzés volt, amikor ki kellett ugranom a gépemből. Meghúztam az ejtőernyő zsinórját, és a kezemben maradt. Három másodpercig azt hittem, hogy meghalok. Megfeledkeztem róla, hogy ha le is szakad a zsinór, az ernyő akkor is kinyílik. De az a három másodperc végtelenül hosszúnak tűnt.

Prágában, a Kinsky téren álló szovjet tankot annak idején egyetlen éjszaka alatt festette rózsaszínűre. Szent Vencelt a fejjel lefelé lógó (halott) lova hasára ültette a Lucerna palota kupolája alatt. A Futura Galéria kertjében létrán állva leselkedhet be Václav Klaus volt köztársasági elnök és Milan Knížák, a Nemzeti Galéria volt igazgatója hátsó felébe. Finoman szólva egyikükért sem lelkesedett. Róluk alkotott vaskos véleményét egy rövid videófilmben fogalmazta meg, amelyet csak az láthat, aki szó szerint a fenekükbe dugja a fejét. Milyen reakciókat kapott erre?

Csehországban sosem fognak csodálni. Sőt! Minél jobban szeretnek külföldön, annál többen kritizálnak itthon. A nagy magasságok szelének istennője, Lilit miatt is sokan támadtak. Prága Karlín negyedében a mezítelen testével tapad egy emeletes lakóház oldalfalához. Voltak, akik azért szidtak, mert a nőalak dús kebleivel támasztja meg az épületet, és azt firtatták, vajon mit akartam ezzel kifejezni. Ha egy férfialak állna ugyanott, akkor a maszkulinitás jelét látnák benne, de az sem mindenkinek tetszene. Azt is megkaptam már, hogy túl magas az alak. Ha viszont tíz méterrel alacsonyabb lenne, akkor bizonyára unalmasnak találnák. Várom, mikor jönnek rá arra, hogy felülről nézve fekvő figura az épület, amelyet egy óriási nő ölel magához. Ezzel utalok a közelben levő Invalidusok házára, ahol egykor a háborús veteránokat ápolták. Külföldről is kaptam már negatív véleményeket. Szaddám Huszein formalinnal teli medencében lebegő teste sokaknál kiverte a biztosítékot. Németországból, Belgiumból, sőt még Lengyelországból is dőlt rám az átok. Az Európai Tanács brüsszeli épületében kiállított Entropa miatt, amellyel az Unió tagállamait mutattam be a rájuk leginkább jellemző tárgyakkal, még Nicolas Sarkozytől és Angela Merkeltől is kaptam dorgáló üzenetet. A Bulgáriát szimbolizáló török WC-t le is takarták egy fekete ronggyal.

Alkotói fantáziája kimeríthetetlen. A nap legváratlanabb pillanataiban pattan ki a fejéből egy újabb ötlet. A leggyakrabban mégis reggel, az ágyban. Ezt mivel magyarázza?

Hajnali négy óra felé arcon rúg a kislányom, aki mellettem alszik, vagy ráfekszik a hasamra, a mellkasomra, és alig jutok levegőhöz. Olyankor felébredek, és már cikáznak is a gondolataim. Napközben nem töprengek. Dolgozom. Intézgetek, telefonálgatok, reszelek, fűrészelek, hegesztek. Nagyon sok megrendelés érkezik hozzám. Az évek során megtanultam nemet mondani. Most nincs rá időm, esetleg pár év múlva. Vagy: erre nem vállalkozom, nincs hozzá kedvem. Ha elvállalok egy köztéri szobrot, mindent tudni akarok a helyről. Milyen épületek állnak ott, milyen utcák torkollnak a térbe, van-e különösebb története? Amikor mindezt tisztán látom, már csak két dolog érdekel: a költségvetés és a határidő. Aztán odaképzelek valamit. Biciklire ülök, s amíg pedálozom, hirtelen megjelenik előttem a mű. Onnantól fogva pedig már megy minden a maga útján. Ez a legszebb az egészben. A megfoghatóvá váló gondolat. Amikor láthatóvá, körbejárhatóvá, megérinthetővé válik, ami a fejemben megszületett. Azt szeretem a legjobban. Az mindig megnyugvást jelent. Főleg, ha jók a reakciók, a fogadtatás. Akkor vagyok boldog, ha egy-egy munkámmal örömet tudok szerezni azoknak, akiket szeretek. Vannak persze ötleteim, amelyek annyira költségesek, hogy egyelőre nem tudom megvalósítani őket. Állandóan itt vannak a fejemben, cipelem magammal mindegyiket abban a reményben, hogy egyszer talán előállhatok velük. Volt idő, amikor az anyagi korlátok miatt az ötleteimnek csak a húsz százalékát valósíthattam meg. Ma ötven-ötven az arány, ami jóval kedvezőbb.

A tartalom mellett a formára erősen figyel. Minden téren maximalista. Minden szobra egy igazi technokrata alkotása. Vagy mondjam inkább azt, hogy egy freudista darwinistáé?

A legdrágább cseh iparművész vagyok, de nem a legkönnyebben eladható. Gazdag akkor leszek, ha majd a saját jachtommal utazom körbe a Földet. Vagy ha Bali szigetén fogok élni, és majd csak akkor jövök haza, amikor ott a legnagyobb hőség van. A legjobban mindig azt a munkámat szeretem, amelyen éppen dolgozom. Elhitetem ugyanis magammal, hogy az sokkal izgalmasabb, jóval látványosabb lesz, mint az előző. Szeretnék okosabb lenni, szuper entellektüel, aki matematikából és fizikából verhetetlen.

Nemrég több száz alkotását állította ki a felújított smíchovi szeszgyár falai között. Hat emeleten mutatta be az elmúlt harmincvalahány év alatt készített munkáit. Nem múzeum és nem mauzóleum az épület neve. MUSOLEUM. Három hónapig a két kezével dolgozott rajta. Megérte?

Reggel, amikor eljöttem otthonról, még aludt, este, mire hazaértem, már nem volt ébren a gyerekem. De amikor készen állt az épület, és bekerült a komplett kiállítási anyag, eljött ő is a feleségemmel. Meglátta az arcképemet a falon, és futott oda, hogy apaaaa! Ami a Musoleumban látható, az nemcsak az alkotói tevékenységemnek, hanem az életemnek is egy komoly szelete. Ötszáz munkámat tekinthetik meg az oda látogatók. A legrégebbiek a nyolcvanas évek végén születtek, de ott van az atlétává formált és fekvőtámaszokat végző, piros londoni autóbusz, sőt az egyik vitrinben már ott áll Petr Pavel cseh köztársasági elnök miniatűr szobra is. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy végre egy normális ember, aki miatt sehol a világban nem kell szégyenkeznem.

Külföldi megrendeléseit tekintve mi a legközelebbi terve?

Lisszabon, Lódz, Párizs, Brüsszel, Los Angeles városának egy-egy terére kértek tőlem valami megdöbbentőt vagy éppen megmosolyogtatót. De Prágához sem leszek hűtlen. Legközelebb Nové Butovicében, a főváros 13. kerületében állítom majd fel Csehország első felhőkarcolóját, a 135 méter magas Top Towert, amelyet egy vörös hajóronccsal támasztok meg. Karcsú építmény lesz, két, mozgó üvegkalitkával, a csúcson étteremmel, ahonnan páratlan kilátás nyílik Prágára. Az élő zöld növényekkel díszített hajóroncs gyomrában a világ leghosszabb száraz csúszdája várja majd a bátrakat. Ott, a helyszínen már érteni fogják, hogy a globális felmelegedés miatt kerekedett szörnyű vihar kapta fel a hajót, és úgy csapódott egy büszke, ezüstszürke toronyhoz. Remélem, fenomenális látvány lesz.

A szerző a Vasárnap munkatársa