Putyin 25 éve: egy újabb elvesztegetett negyedszázad

És a jegybank megalázkodik

Tavaly karácsony előtt az orosz jegybank technokrata vezetésére és személyesen a jegybankelnökre (Elvira Nabiullina) zúdítottak össztüzet Putyinnak az orosz nagyvállalatokat hosszú ideje vezető hű szövetségesei. Olyanok is, mint Igor Szecsin, a legnagyobb orosz olajvállalat, a Rosznyeft főnöke, vagy a háború miatt ma talán a legfontosabb vállalat, a Rosztek ipari-katonai komplexum felett elnöklő Szergej Csemezov. (Az utóbbi Putyin egykori kelet-németországi KGB-s kollégája a nyolcvanas évek második feléből.) A piaci várakozások szerint ugyanis a jegybank 21 százalékról 23 százalékra készült emelni az alapkamatot. Egyrészt, hogy megfékezze a hivatalosan 9,5%-os inflációt, másrészt, hogy stabilizálja a rubel árfolyamát, amely tavaly novemberben egyetlen hónap alatt 15%-kal gyengült az amerikai dollárral szemben. A befolyásos vállalatvezetők azért fordultak Putyinhoz, mert szerintük ilyen kamatszintek mellett nem lehet hitelt felvenni, befagy a gazdaság, csődhullám fenyegeti az orosz cégeket. És meghallgatásra találtak.

Putyin nagy médianyilvánosság előtt hívta fel a jegybankot, jelezve, hogy „kiegyensúlyozott” döntést vár, mire másnap az illetékes jegybanki tanács nem változtatott az alapkamaton. Pedig Nabiullina az egyik utolsó olyan szakember, akinek egy független intézmény élén elvileg szabad keze van a monetáris politikában. Csakhogy Putyin a telefonhívásban szokásához híven meg is alázta a jegybanki vezetést, „Komszomol-sejtnek” titulálva őket, az egykori szovjet kommunista párt ifjúsági szervezetére utalva, amely köztudottan hallgatott az idősebb elvtársak útmutatására. A gazdaságpolitikai hatalmi torzsalkodásban az volt a legszebb, hogy egyik fél sem merte megemlíteni: a bajok legfőbb okozója a három éve tartó háború Ukrajna ellen.

Ez lényegében hadigazdaságra való átálláshoz vezetett, amely minden eresztékében recseg-ropog, és amelynek folytatása a korábbi tempóban egy éven belül súlyos – a jelenlegieknél is sokkal súlyosabb – gazdasági gondokhoz vezethet. Csakhogy egy olyan környezetben, ahol már azért is több év börtön járhat, ha valaki háborúnak meri nevezni a háborút, ezzel nem ildomos előhozakodni... (Ajánlott a hivatalos „különleges katonai hadművelet” kifejezést használni.)

Paradox módon a Putyin-rezsimet a gazdasági összeomlástól és a háború számára előnytelen lezárásától korábbi legnagyobb ellenfele, Amerika, konkrétan annak új elnöke, Donald Trump mentheti meg átgondolatlan, kaotikus politikájával.

Csendes egyezség: rend és növekedés

Pedig minden jól indult, leginkább a kilencvenes évek káoszával és gazdasági összeomlásával összevetve. Vlagyimir Putyin 1999-ben került a miniszterelnöki székbe, majd Jelcin lemondása után átmenetileg átvette az elnöki funkciót, míg végül egy évre rá elnökké választották. Azóta – immár bő 25 éve – nem engedte ki a kezéből a hatalmat. Bár 2008 és 2012 között helyet cseréltek Dmitrij Medvegyevvel, aki formálisan elnök lett, míg Putyin látszólag visszahúzódott a miniszterelnöki pozícióba, négy év után Putyin ismét visszakerült az elnöki székbe. Azóta a különböző alkotmánymódosítások biztosították, hogy gyakorlatilag élethossziglani elnök lehessen. A választások rendszeres elcsalása, illetve az ellenzék teljes felszámolása és a nyílt diktatúrába való átmenet meg azt biztosítja, hogy választáson ne lehessen leváltani. A jelenből visszatekintve az is világos, hogy a 2008 és 2012 közötti helycsere csak színjáték volt, a reális hatalom mindvégig Putyin kezében maradt.

Gazdasági szempontból egyértelműen Putyin első két elnöki ciklusa volt a legsikeresebb időszak, amely az egész rendszerét segített bebetonozni. Egyfajta csendes egyezség született a lakossággal: én biztosítom, hogy nőjön az életszínvonal, stabilizálom az országot, cserébe támogassatok, ne törődjetek a politikával, és nézzétek el, hogy lépésről lépésre egy önkényuralmi rendszerrel váltom le az egyébként is ingatag és a kilencvenes években lejáratódott demokráciát.

2000 és 2008 között a bruttó hazai termék (GDP) átlagosan évi 7 százalékkal nőtt (1. grafikon), a háztartások átlagos jövedelme több mint megduplázódott, de dollárban kifejezve még nagyobb, nyolcszoros növekedést mutatott, a szegénységi küszöb alatt élők aránya megfeleződött, az infláció és a munkanélküliség elfogadható szintre csökkent. Eközben az ország pénzügyi helyzete is rendeződött, az államadósság csaknem teljesen leépült (a GDP 7,4 százalékának megfelelő szintre esett 2008-ra), a korábban zuhanórepülésben lévő orosz rubel árfolyama stabilizálódott, sőt, főleg Putyin második elnöksége idején az orosz fizetőeszköz még számottevően erősödött is az amerikai dollárhoz képest. A lakossági hitelfelvétel elképesztő szárnyalásba kezdett, az oroszok történelmük folyamán először belevetették magukat a fogyasztói társadalom örömeibe.

Bár az egyenlőtlenségek hatalmasak maradtak, és Moszkva 2008-tól a Forbes összeállítása alapján rendre vezette a milliárdosok városainak ranglistáját, minden társadalmi réteg gazdagodott. Jelentősen javultak a késő szovjet és posztszovjet idők olyan, katasztrofálisan rossz mutatói, mint a bűnözési, halálozási, öngyilkossági vagy népesedési statisztikák, bár még mindig jóval rosszabbak voltak a nyugati országokban megszokottnál. A hiperinflációval, a gazdasági és pénzügyi összeomlással, a vadprivatizációval, a szervezett bűnözés elburjánzásával jellemezhető kilencvenes évekkel összevetve hatalmas volt a változás. A Putyin-korszak elején már az is sokat számított, hogy a nyugdíjasok vagy az állami alkalmazottak időben (és nem több hónap késéssel) megkapták a nyugdíjukat, ill. bérüket. Ez egyben magyarázza is Putyin kezdeti nagy népszerűségét. A masszív választási csalások 2012-től kezdődtek, előtte Putyin és pártja enélkül is simán hozni tudta a nagyarányú győzelmeket a különböző választásokon. A pálya persze már akkor is erősen nekik lejtett.

Jelcin pechje, Putyin mákja

A rendkívül sikeres szűk évtizedre azonban baljós árnyat vetett néhány tényező, amelyek később súlyos problémákhoz vezettek. Először is, az ország nagyon mély gödörből indult, a kilencvenes években mintegy 40%-kal esett vissza a gazdaság teljesítménye – és alacsonyabb szintről mindig könnyebb gyorsan növekedni. Másodszor és legfőképp, a növekedés egybeesett a világpiaci nyersanyagárak, főleg a kőolaj árának látványos emelkedésével (2. grafikon).

1998 nyarán a kőolaj hordónkénti világpiaci ára 10 dollár közelébe esett, mire augusztusban Oroszország államcsődöt jelentett, a rubel árfolyama összeomlott. Ezután az olajár megszakításokkal ugyan, de látványos növekedésnek indult, és a 2008-as pénzügyi világválság előestéjén elérte a 140 dollárt. Mivel a nyersanyag-kitermelés, azon belül is a földgáz- és a kőolaj-kitermelés az orosz gazdaság legfontosabb ágazata, és a szövetségi költségvetés bevételeinek kb. 40%-a fosszilis tüzelőanyagok exportjából származik, itt nem véletlenszerű egybeesésről (tudományos nyelven korrelációról) van szó, hanem ok-okozati összefüggésről (kauzalitásról) beszélhetünk. Putyinnak egyszerűen szerencséje volt, hogy a világpiaci árrobbanás segített megalapozni és bebetonozni a rezsimjét: így már érthető, honnan volt hirtelen pénz a második csecsen háborúra és az emelkedő nyugdíjak és közalkalmazotti bérek időbeni kifizetésére. Jelcinnek meg pechje volt, hogy az alacsony olajárak korszakát fogta ki.

Harmadszor, a kezdeti sikerekhez hozzájárultak a Putyinnak dolgozó tehetséges szakértők is. Például az olyan liberális közgazdászok, mint Andrej Illarionov, aki hat évig volt elnöki főtanácsadó, és fontos szerepet játszott az átfogó adóreformban, amely csökkentette az adókulcsokat, például bevezette a 13%-os egységes személyi jövedelemadót, és az adóbevételek jelentős növekedéséhez vezetett. Emellett számos más deregulációs intézkedés is megszületett. Érdemes még megemlíteni Alexej Kudrint, aki 2000 és 2011 között volt pénzügyminiszter: többek között neki köszönhető, hogy tartalékalapokba került a nyersanyagexportból származó pénzek egy jelentős része, kivédve a nyersanyagárak ingadozásának kitett orosz költségvetést érő csapásokat. Az ún. stabilizációs alap segített enyhíteni a 2008-as pénzügyi válság okozta megrázkódtatásokat, a belőle létrejött Nemzeti Jóléti Alapnak pedig nagy szerepe volt abban, hogy 2022 után az Orosz Föderáció nem omlott össze a nyugati szankciók miatt, és a következő három évben a Putyinrezsim finanszírozni tudta az Ukrajna elleni háborút.

Az ilyen szakemberek azonban fokozatosan kikoptak Putyin mellől, aki egyre inkább bólogató Jánosokkal vette körbe magát, elszigetelődve a valóságtól. Illetve, ha maradt is pár szakember, azok alá vannak vetve a legfőbb politikai akaratnak – lásd a jegybankelnök esetét. Illarionov 2005 végén maga mondott le, és a rezsim hangos kritikusává vált, nem tetszett neki a diktatúra kiépülése, az állam nyomulása az energetikai szektorban és a hatalmi körökhöz köthető korrupció. Amerikába emigrált, és a washingtoni libertariánus CATO Intézet szakértője lett.

„Felső-Volta atomrakétákkal”

Évtizedekkel ezelőtt Helmut Schmidt akkori német kancellár úgy jellemezte a Szovjetuniót, mint „Felső-Volta atomrakétákkal”, utalva ezzel a gazdasági elmaradottságára, egyben fegyverarzenáljának fejlettségére és veszélyességére is. (Felső-Volta a mai afrikai állam, Burkina Faso gyarmati kori megnevezése volt.) De említhetnénk John McCain amerikai politikust, egykori arizonai szenátort, republikánus elnökjelöltet is, aki 2015 elején úgy fogalmazott: „Oroszország egy benzinkút, ami országnak álcázza magát.” Ahogy bővebben kifejtette: „Egy kleptokrácia. Egy korrupt rezsim. Egy nemzet, amelynek gazdasága tényleg kizárólag a kőolaj- és gázvagyontól függ, épp ezért fontosak a [rájuk kivetett] gazdasági szankciók.”

Az Ukrajna elleni 2022-es invázió megindítása előtt a Putyin-korszak legnagyobb gazdaságpolitikai kudarca az volt, hogy nem sikerült megváltoztatni az orosz gazdaság szerkezetét. Hiába született számos terv a gazdaság diverzifikálására, megmaradt a nyersanyagkiviteltől való egyoldalú függőség.

Ha egy pillantást vetünk az orosz export szerkezetére, akkor tényleg egy volt gyarmat képe tárul elénk – a különbség csak az, hogy tekintettel az ország hatalmas területére (Földünk legnagyobb állama), nagyon sokféle nyersanyaga van. 2021-ben, az invázió előtti utolsó évben a teljes orosz kivitel több mint egyötöde (22%) nyersolaj volt, további 14,2%-ot tettek ki a finomított olajtermékek. Ha ehhez hozzáadjuk a földgázt (pontosan nem specifikált a külgazdasági statisztikákbanés a szenet (3,6%), akkor 50% körül járunk. Ehhez jönnek még a drágakövek és a nemesfémek, a nyersvas és acél, egyéb ércek és fémek, a rönkfa és faanyagok – és már meg is haladtuk a kétharmadot. De jórészt a maradék sem különösebben szofisztikált termék, hanem alapanyagok, vagy csak részben feldolgozott termékek (gabona, műtrágyák stb.). A nagyobb hozzáadott értékű termékeknél lényegében csak a nukleáris technológiákat és a fegyvereket találjuk (utóbbiról nyilván csak becslések vannak). Csak érdekességképpen: a Szlovákiában első számú kiviteli cikknek számító autók az orosz export 0,8%-át sem érték el. Ráadásul a fegyverexport már az ukrajnai invázió megindítása előtt csökkenőben volt, utána pedig drámai mértékben visszaesett. Elsősorban azért, mert az ukrajnai háborúba megy a termelés, de az orosz fegyverek minőségébe vetett hit is megingott, nem beszélve Oroszország nemzetközi megítéléséről. Ám a háborúnak ennél sokkal rosszabb következményei is voltak.
 

Vissza a kezdetekhez – a háború ára

Először is: Oroszország elvesztette a legjelentősebb piacát, az Európai Uniót. Mivel az EU ellen energetikai háborút indított, végleg elszállt a Putyin-rendszer iránti bizalom. Az EU országai nem vesznek tőle több szenet, az olajbehozatal mintegy 90%-kal, a gázimport mintegy kétharmaddal csökkent, és a nukleáris piac döntő része is elveszőben van.

Az olajkivitelt jórészt sikerült átirányítani Ázsiába (Kína, India, Törökország), de az új importőrök – visszaélve az oroszok szorult helyzetével – csak diszkontáron veszik meg az olajat, ezért a bevételek csökkennek (a szállítási költségek is magasabbak, és a nyersolajat szállító árnyékflotta is ki van téve az erősödő nyugati szankcióknak). Ráadásul a korábbival ellentétben nem amerikai dollárban folyik be a vételár, mert a Nyugat szankciói jórészt levágták Oroszországot a nemzetközi pénzügyi rendszerről. Kínai jüanért még viszonylag sok árut lehet venni, de az indiai rúpiával nehezen tud mit kezdeni a Kreml. A gázexportot tekintve még rosszabb a helyzet. Az EU-ban elveszett piacokat jórészt nem sikerült pótolni, ehhez nincs elég alternatív vezeték (például Kínába), LNG-terminál és tanker (a cseppfolyósított földgáz szállítására), de érdemi kereslet sem mutatkozik Ázsiában. Ráadásul nőtt az exporton belül az LNG aránya, ami kevesebb pénzt hoz a költségvetésnek, mint a vezetékes gázexport – az ebben monopolhelyzetet élvező Gazprom, a Kreml fő energiafegyvere ezért veszteségessé vált.

Miközben a bevételek 2022 után megcsappantak, a költségvetési kiadások elszabadultak a háború miatt. Moszkva nemcsak kemény valutában nem tud hitelt felvenni, hanem a kínai szövetségesei sem engedik meg neki, hogy jüanban denominált államkötvényeket bocsásson ki (értsd: Kína sem hitelezi az orosz államot). Így marad a hazai rubelkötvények kibocsátása, ezek tekintélyes része a jegybanknál köt ki, ami lényegében fedezet nélküli pénznyomtatást jelent. Emellett az orosz bankok is hatalmas hiteleket adtak a vállalatoknak, köztük a fegyvergyáraknak. Ha ez még nem lenne elég, akut munkaerőhiány alakult ki.

Oroszország már a háború előtt is komoly demográfiai válságban volt, azóta csaknem kétmillió ember, főleg fiatal és középkorú férfi tűnt el a munkaerőpiacról. Több százezren elestek vagy hadirokkantak lettek, több százezer embert besoroztak vagy hatalmas toborzási pénzekkel becsábítottak az orosz hadseregbe (6-700 ezerre becsülik az Ukrajnában harcoló orosz csapatok létszámát), csaknem egymillió ember pedig külföldre menekült a behívók meg a diktatórikus rendszer elől – ötmillió főre növelve a Putyin-korszakban kivándoroltak számát.

Jelenleg a teljes védelmi kiadások (a háború, a zsold, a toborzás, a kártérítés, a fegyverbeszerzés stb.) a szövetségi költségvetés feléhez közelítenek, ezért nem túlzás hadigazdaságról beszélni. Mindezt a jegybanki pénznyomtatással, a fegyvergyárak hitelezésével, a nemzeti tartalékalap megdézsmálásával finanszírozták (az alap likvid, vagyis könnyen készpénzre váltható tartalékainak – a gyakorlatban aranynak és kínai jüannak – csaknem a kétharmadát már elköltötték). Ezek a lépések a munkaerőhiánnyal és a szankciók hatásaival együtt felpörgették az inflációt. Amely hivatalosan valamivel 10 százalék alatt van, csakhogy nem logikus, hogy ennek a letörésére 20 százalék feletti jegybanki alapkamatra legyen szükség. Valószínű, hogy az adatokat masszívan kozmetikázzák. Erre utalnak a párhuzamos mérések is: a ROMIR független elemzőközpont 240 városból 40 ezer orosz polgár által beszkennelt számlákon alapuló mérései a hivatalos adatok duplájára vagy még annál is többre szokták mérni az inflációt. Szembeötlő az is, hogy a költségvetés 3%-os gazdasági növekedés mellett 22%-os adóbevétel-növekedéssel számol. Vagyis az orosz kormány maga kalkulált be 19%-os inflációt...

A háború negyedik évében az orosz gazdaság súlyos dilemmával szembesülhet. Vagy nem lesz elég pénze a harcok jelenlegi szintű folytatására, vagy a hiányzó pénzt fedezet nélküli pénzkibocsátással teremti elő, és elengedi az inflációt. Ehhez az is elég, hogy a világpiaci olajár tartósan 71 dollár alatt maradjon (ez az irányár szerepel az orosz költségvetésben).

Paradox módon Putyint Donald Trump húzhatja ki a bajból minden stratégiai tervezést nélkülöző és az amerikai érdekekre fittyet hányó kaotikus politizálásával. Úgy, hogy enyhít a szankciókon, feloldja a befagyasztott orosz eszközök zárolását vagy előnytelen fegyverszünetbe kényszeríti Ukrajnát. Persze az elszabadult hajóágyú másképp is elsülhet. A vámháborúk recesszióba taszíthatják a fejlett világ nagy részét, mire az olajár 50 dollárig eshet, és akkor egy éven belül annyi az „országot játszó benzinkút” költségvetésének. Európa szempontjából az igazi tragédia viszont az, hogy a hadiipart immár pörgetni kell, mert az vált az orosz gazdaság motorjává. És ez semmi jóval nem kecsegtet a jövőre nézve.

Gál Zsolt
A szerző politológus, közgazdász, a pozsonyi Comenius Egyetem Politológia Tanszékének oktatója