A színház életem egyik nagy ajándéka

Mire gondoltál, amikor március 15-én elfújtad a szülinapi tortádon a gyertyát?
Arra, hogy milyen csodás családunk van, és édesapánkra, aki február 18-án lett volna hetvenöt éves. Nagy űrt hagyott maga után. Sokáig úgy éreztük, mintha még mindig velünk lenne, és a mai napig rengeteget gondolok rá. Rettentő igazságtalan az élet, hogy fiatalon, mindössze negyvenhat évesen eltávozott örökre, és nem ismerhette meg az unokáit. Pedig biztosan nagyszerű nagypapa lett volna. A gyerekeknek – Marci fiamnak, és a húgom (Holocsy Katalin színművésznő – a szerk. megj.) két lányának – sokat meséltünk a Holocsy papáról, ahogy emlegetni szoktuk. Az öcsénk, Viktor kislánya mindössze hét hónapos. Az egész család szinte lázban ég az örömtől, hogy ismét van egy kis jövevény, akit babusgathatunk, és akinek majd szintén mesélünk róla.

A színház előcsarnokában felállított mellszobrát 2010-ben, meg nem élt hatvanadik születésnapján húgoddal együtt avattátok fel. Édesapáddal játszottatok valaha egyazon darabban?
Kati jóval később, 2003-ban, a pozsonyi színművészeti elvégzése után került csak a színházhoz. Nekem még középiskolás koromban Az olasz szalmakalap című bohózatban és az Árpád-házi Szent Margit című drámában megadatott, hogy együtt legyek vele színpadon, de közös jelenetünk nem volt. Kollégaként csak egy közös évad adatott meg nekünk, de akkor sem játszottunk együtt. A műsorterv szerint Az arany emberben lett volna erre először lehetőségünk, de ezt már nem érte meg.
Érdekes, hogy nagyon nehezemre esett elmondani neki, hogy a színészi pálya felé kacsintgatok. Meg is lepődött, mert addig nem sok jelét adtam az ilyen jellegű ambícióimnak. Zeneiskolába jártam ugyan, meg énekeltem az iskolai kórusban, de például szavalóversenyekre nem jártam. Egyszer ugyan rábeszélt a tanító néni, de a kerületi forduló előtt lebetegedtem. Az is lehet, hogy inkább belebetegedtem a gondolatba, hogy ki kell állnom a közönség elé, ahol minden szempár rám szegeződik. Nagyon stresszes, lámpalázas gyerek voltam. Soha nem szerettem a középpontban lenni. Attól például ma is szorongok, ha felkérnek egy beszélgetésre, mert ilyen helyzetben az embernek nincs lehetősége alaposan átgondolni, jól látja-e önmagát az adott életszakaszában.

Azért merted nehezen beavatni a terveidbe, mert túlságosan respektáltad?
Nem is tudom. Talán igen. Nagyon családcentrikus, közvetlen és derűs apa volt. Bár sokszor láttuk őt színpadon, mi nem úgy néztünk rá, mint színészre. Nekünk az apukánk volt. Ráadásul a színházról ritkán beszélt, szöveget csak elvétve tanult otthon. Az otthon töltött időt igyekezett velünk tölteni. Soha nem volt egyikünkkel sem kritikus. Visszagondolva, talán attól tartottam, hogy megpróbál lebeszélni. Nem tette, sőt felajánlotta, hogy felkészít a felvételire, de nem fogadtam el. Egyedül akartam megoldani, mert úgy gondoltam, csak így tudom felmérni, mi az, amit tudok, mennyire vagyok tehetséges. Abban az évben, amikor érettségiztem, éppen nyílt a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán musical szak, amit akkoriban négyévente indítottak. Végigcsináltam a háromkörös felvételit, az értesítésben azonban az állt, hogy nem jutottam be, viszont ajánlották, hogy próbáljam meg a Budapesti Operettszínház hároméves zenés színészképzését. Elmentem, de később kiderült, hogy nem indítanak első osztályt, így a második évfolyamba soroltak be. A többiekhez képest viszont egyévnyi lemaradásom volt, amit be kellett hoznom. Nem volt könnyű. Főleg nem úgy, hogy erős volt bennem a megfelelési kényszer és a maximalizmus.

Harmadéves voltál, amikor Komáromban megkaptad Hodel szerepét a Hegedűs a háztetőnben. Legendás előadás volt, Dráfi Mátyással a főszerepben. Hogy élted meg, hogy a társulat nagyjaival szerepelhetsz egy darabban? Szárnyakat adott vagy inkább teherként nehezedett rád?
Édesapám kollégáit kisgyerek koromtól ismertem, de azért kicsit tartottam tőlük. Ők azonban a lehető legjobb szándékkal és szívet melengető közvetlenséggel fogadtak, amiért a mai napig hálás vagyok. Mégis ott volt bennem a félelem, ami nagyon sokáig velem maradt, hogy meg tudok-e felelni a feladatnak, az elvárásoknak. Ez részben abból is fakadt, hogy ekkor édesapám volt a színház igazgatója, és ő volt az, aki a tanulmányaim befejezése után leszerződtetett. Ez lehet kiváló starthelyzet, de hatalmas teher is egyben: mindig azt éreztem, kétszer annyit kell letennem az asztalra, mint másoknak.

Bár sokszor léptél színpadra zenés darabokban, az ikonikus francia énekesnő, Edith Piaf szerepében új oldaladról is megismerhettek a nézők, amikor mély hitelességgel és érzelmekben gazdagon énekelted a leghíresebb sanzonjait. Ez az elképesztő átélés annak volt köszönhető, hogy eleve közel áll hozzád a műfaj?
Ajándék az olyan szerep, amelyért meg kell küzdeni. Piaf karakterének megformálása ilyen volt, mind a szerep, mind az ének szempontjából. Az élete tele volt nehézségekkel, fordulatokkal, drámákkal, amelyek kihatottak a dalaira, az előadásmódjára is. Talán ezért vannak hatással a mai napig az emberekre. Sűrű érzelmi világát nagyon sokat és sokféleképpen elemeztem. Komoly önismereti iskola volt számomra a szerep. Sok órát töltöttem a darabban elhangzó dalok begyakorlásával, főleg amiatt, hogy ott legyen bennük az a szívből-lélekből jövő belső erő, ami Piaf sikerének egyik kulcsa, ami naggyá tette őt.

Most van előtted ilyen komoly kihívás?
Most éppen nincs, ugyanis csak a jövő hónapban indul Telihay Péter rendezésében Az elátkozott család próbafolyamata. Szabó Magda Tündér Lala című mesejátékának, amelyben Írisz királynőt játszom, decemberben volt a premierje. Varga Emese átdolgozását Rédli Károly rendezte, és nagyon jó próbafolyamat eredményeként született meg az előadás. Egyébként is, az első olvasópróbáktól a bemutatóig tartó időszakot, minden nyűgével együtt, fantasztikus látni, átélni, részese lenni annak, ahogy az előadás résztvevői először külön-külön próbálják megtalálni, megformálni a karakterüket, majd ezek a szerzők által elképzelt figurák egyszer csak megelevenednek... Ahogy elkezdünk egymással játszani, és az előadás szövete egyre sűrűbbé és sűrűbbé válik. Nekem nagyon fontos, hogy egy közösség, egy csapat részeként tudjak létezni. Nekem a színház erről is szól.

Közel száz előadásban szerepeltél Komáromban. Voltál Ágika a Tótékban, Ilma a Csongor és Tündében, Eliza Doolittle a My Fair Ladyben, Olga a Három nővérben, Osztrigás Mici az Egy hölgy a Maximból című darabban. Mondhatni, tenyerén hordozott a pálya, az utóbbi időben viszont kevesebbszer látni téged a színpadon. Ami részben azzal magyarázható, hogy a drámairodalom kevesebb szerepet tartogat a középkorú színésznőknek. Hogy éled meg a lehetőségek beszűkülését?
A „civilek” hajlamosak csak főszerepekben gondolkodni, miközben nekünk, színészeknek néha egy kisebb feladat is sokat tud adni. Játszottam szép nagy szerepeket, de nagyon izgalmas kisebb karakterszerepeket is, amelyekre ugyanolyan szívesen gondolok vissza. A színész egyébként alkatának függvényében játszhat a saját koránál fiatalabb és idősebb szerepet is. Természetes folyamat egy színésznő életében, hogy egy idő után előkerül az anya szerepkör. Valóban kevesebb az érett korosztályra íródott nagyívű szerep, ezt el kell fogadni, ahogy az embernek a korát is. Nem foglalkozom vele, bár a negyvenedik születésnapom elég rosszul érintett, ha tehettem volna, akkor ki sem mozdulok otthonról. Ez most más. Egészen jól vagyok magammal. Lehet, azért, mert mostanra, ha néha nehezebben is megy, de elkezdtem gyakorolni azoknak a problémáknak, helyzeteknek az elengedését, amelyeken úgysem tudunk változtatni.
 
Korábban rágódós típus voltál?
Igen. A színészi pályához szervesen hozzátartozik a lélek, az emberi természet megismerése, ami nélkül nehezen tudnánk megfejteni a szerepeinket. Ehhez az önismeret jó kiindulópont lehet. Ez ugyan egy életen át tartó tanulás, ahogy a színészi pálya is, de már az is sokat segít, ha felismerjük saját viselkedési mintázatainak mozgatórugóit. Néha egy-egy szerep vagy akár egy rendezői instrukció is nagy felismeréseket hoz.

A nemet mondást is úgy kellett megtanulnod?
Ez egy bonyolult kérdés, mert nem mindegy, hogy kinek, mikor, mire mond az ember nemet. Tanulom, és egyre jobban megy, de azt tapasztalom, nem mindig fogadják jól. Miközben az egyenes kommunikációhoz, amit nagyon fontosnak tartok, mert különben csak elbeszélünk egymás mellett, hozzátartozik. Ahogy az is, hogy ha valamit kimondunk, akkor azért ugyanúgy vállaljuk a felelősséget, mint döntéseinkért.

Gondolom, a családod, barátaid már hozzászoktak az őszinteségedhez.
Eleve csak a hozzám közel állók társaságában tudok igazán megnyílni. Ők pedig ismernek. Nagyon összetartó család a miénk. Sokat beszélgetünk, részesei vagyunk egymás életének. Ahogy a barátaimmal is, akik között bár vannak civilek, nagy részük kötődik a szakmához. Ami viszont nem jelenti azt, hogy ha találkozunk vagy közös programot szervezünk, akkor azonnal elkezdünk „szakmázni”.

Mi az, ami leginkább pihentet?
Amíg az ember gyereke kicsi, akkor a nap nagy részét a róla való gondoskodás teszi ki. Néha, mivel hajlamos voltam túlaggódni a dolgokat, fel sem tűnt, hogy mennyire nincs „énidőm”. Ez Marci kamaszkorában kezdett megváltozni, amikor a gyerekeknek már nincs annyira szükségük az állandó szülői társaságra, majd az egyetemi évei alatt hatványozódott.
Egy színésznek a színpadon folyamatosan felfokozott érzelmi és idegi állapotban kell lennie, háttérbe szorítva a saját személyiségét, ami fárasztó tud lenni. Kellenek az egyszerű, nyugodt napok, esték, órák, amikor az ember fel tud töltekezni. Így üdítő tud lenni, amikor a barátokkal hétköznapi dolgok kerülnek szóba: egy jó ételrecept, egy élményszámba menő kiállítás, egy jó könyv, egy bakancslistás utazás.
Szeretek új dolgokat kipróbálni, például mindig is érdekelt, miként lehet a bútoroknak, tárgyaknak új életet és arculatot adni. A technika alapjait YouTube-videókból lesem el. Rendeltem különböző színű krétafestékeket, viaszt, amivel patinát lehet adni a bútoroknak, és nekifogtam. A Covid alatt pedig, afféle pótcselekvésként, amikor már beleuntam a sokadik új recept elkészítésébe, nekiláttam a lakás kifestésének. Az egyes helyiségek között ugyan tartottam némi szünetet, de az eredmény így is látványos. Ami viszont mindig is hozzátartozott az életemhez, az a mozgás. Iskoláséveimben atlétikai és szertorna szakkörbe jártam. A budapesti éveim alatt napi szinten volt balett-, moderntánc- vagy sztepptáncóránk. Pár éve aztán magával ragadott a jóga mint mozgásforma. Emellett, ha csak tehetem, szeretek nagyokat sétálni, kerékpározni. Jó, hogy számomra a mozgás belső igényből fakad, mert a munkánkhoz fontos a jó kondíció és az állóképesség.

Hogy élted meg, amikor a fiad elkerült egyetemre, majd önálló életet kezdett?
Az életünk különböző szakaszokból áll, amivel az ember valamilyen szinten előre számolhat. Ilyen váltópont, amikor gyermekünk születik, majd előbb óvodába, aztán iskolába megy, később jön a kamaszkor a maga szépségeivel és nehézségeivel. De hiába látjuk, hogy egyre jobban kezd önállósodni, egyre jobban kialakul a saját önálló személyisége, valójában felkészülni nem tudunk az új élethelyzetre, ami vár ránk. Abba bele kell tanulni, bele kell szokni. És egy kicsit újra kell definiálnunk a saját helyünket, szerepünket, feladatainkat is. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt az elengedés, de nagyon sokat segített az, hogy tudtam, megbízhatok benne, a kapcsolatunk a távolság ellenére sem gyengült. Örülök, hogy a saját útját szeretné járni, a szülő dolga meg ebben támogatni. A Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen szerzett diplomát, közben pedig a Felt x Eliot rapduó tagja. A színház világa soha nem vonzotta, a zene viszont közel állt hozzá. Zongorázni és gitározni tanult.

Ilyennek képzelted az életedet, amikor harminc évvel ezelőtt aláírtad a munkaszerződésedet a színházban?
Soha nem volt bennem elvágyódás. Tudok örülni az élet apró dolgainak. Magánemberként kifejezetten szeretem a „hétköznapiságot” – a reggeli kávét a konyhámban, a megszokott útvonalat a színházba, a várost, ahol születtem. Talán alkati kérdés, de az is lehet, hogy ez azért van, mert mi a szerepeinken keresztül annyiféle különböző életet élhetünk meg. Ami a pályát illeti, édesapám révén soha nem volt róla túl idealizált képem. A Covid alatt, amikor bezártak a színházak, és ránk zuhant a bizonytalanság, sokat gondolkodtam azon, hogy mi máshoz kezdhetnék. Nekem sohasem volt B verzióm. Arra jutottam, semmi mást nem tudnék ilyen örömmel csinálni. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott, mert nekem a Komáromi Jókai Színház „a Színház”.

Janković Nóra