Humanista énformálás, szövegpárbeszéd

Véget ért az olasz–magyar kulturális évad, mely talán a kelleténél is kevesebb figyelmet kapott tájainkon, talán azért, mert a 2002-es esztendő magyar irodalmi eseményekben amúgy is kifejezetten gazdagnak bizonyult.

Az évad egyik legjelentősebb eseménye volt a Ianus Panonius – Poesia umanistica e cultura rinascimentale tra Ferrara e Ungheria nel Quattrocento című olasz–francia nyelvű nemzetközi konferencia, melyet az MTA ITI és az Istituto di Studi Rinascimentali di Ferrara szervezett a múlt év októberében.

Janus Pannonius valóságos kultúrikon: egyszerre reprezentálhatja megkérdőjelezhetetlen európaiságunk, modern (tárgyias) és posztmodern költészetünk előfutárát, a teremtő géniuszt (aki magát csupán Martialis majmának nevezte), a kultúrákat összefogni és öszszehangolni képes fényes tehetségű kommunikátort, bölcseleti töltetű költészetünk egyik sokat vitatott óriását, a pajkos, szókimondó költészet utánozhatatlan szellemességű mesterét. Janus nagyságát, a művei iránti tiszteletet bizonyítja az a filológusi tréfa is, melyben az összeesküvő, ám időközben elhalálozott költővel kapcsolatban Mátyás így szól: „Ha már nem hozhattátok elém gúzsba kötve, majd elém kerül bőrbe kötve.”

A tanácskozást Alberto Ronchi Ferrara városvezetősége nevében nyitotta meg, hangsúlyozva, hogy a neolatin stúdiumok felértékelődése az egységesülő Európában törvényszerűnek látszik, hiszen ez a romantika nemzeti irodalomközpontúságának következtében háttérbe tolt örökség a hajdan volt egység legékesebb bizonyítéka, s magában hordozza egy közös nyelv és világértelmezés természetes aspektusait. Gianni Venturi, a világhírű művészettörténész szintén a kortársi irodalom és művelődéstörténet eleven vérkeringésében látott egyfajta felelevenítendő modellt, hangsúlyozva a humanitas-eszmény nyelveken átívelő vitalitását. Janus Pannonius, ez a csodagyerek gyakorlatilag Ferrarában született meg másodszor, immár költőként. Guarino da Verona háza a modern Európa találkozóhelye volt, s a humanista edukációs program is jórészt innen burjánzott szét a kontinens egész területén, mondta Jankovics József. Interperszonális, interkulturális és ami irodalmi szempontból talán a leglényegesebb: intertextuális kapcsolatok mutathatók ki az iskola neveltjei között. Amedeo di Francesco a magyar hungarológiai társaság nevében mondott köszöntőt, hangsúlyozva Janus kulturális kuriózumjellegét. A tulajdonképpeni munkaprogram több területet is érintett: jobbára a szöveg- vagy műfajpárbeszéd, a szövegkritika aspektusai, illetve néhány kontextushangsúlyos problémafelvetés volt terítéken.

A humanista, neolatin poézis szövegegységeit az antik hagyományba való integráció látványosan önreprezentatív igyekezete, illetve az ezt célzó integratív alkotói gesztusok és az újraírás együttes erői alkották meg. Számos olyan versre bukkanhatunk, mely valóságos antik leletként funkcionálhatna, a meglévő, kanonizált korpusz izgalmas bővítményeként, illetve appendixeként, de részint a kompozíciós szabályok dinamikájának köszönhetően, részint a paratextusok sugalmazásaiból, illetőleg az evidens, referenciálisan is értelmezhető gesztusokból kifolyólag ez az időbeli távolság elenyészik, s a jelenbe terpeszkedik, jobban mondva: átjárhatóvá válik. E szövegek életképességét, azaz az imitatio potens voltát azonban nem leplezi, hanem épp ellenkezőleg, fölerősíti a kódolt, ugyanakkor könnyen, humanista rutinnal felfedhető utalásrendszert működtető mnemotechnika és permanens párbeszédigény a választott múlt szöveguniverzumával. Az újraértelmezés gesztusa, mely a verbális megidézés mnemotechnikus mozzanatait viseli magán, megvalósulásaiban a fölülírás lendületével bővül, s az integratív gesztus a szerzői önreprezentáció, részben művészi, esztétikai, részben apologikus és arrogáns vonatkozásaiban tör a felszínre. Az én, a szerzői funkció kirajzolódása, ahogy Laura M. Dolby oly találóan fogalmazta meg Janus Pannonius epigrammáinak intertextuális vonatkozásaival kapcsolatban: „nem a költemények megírásán keresztül határozódik meg, hanem a más szövegekkel folytatott párbeszédben”.

A költészetet, a poesist sokkal inkább a ‚csinálni’, ‚poiein’ ige szempontjából kellene tehát érteni, mint a múlt századokra jellemző sztereotip ihlet–eredetiség-koncepciókat, illetve lánglelkű zsenikultuszt és az idegenség (a latin nyelv) valamiféle beteges kirekesztését át- meg átörökítve, mintegy még mindig a nemzeti irodalom kínos koncepciójában gondolkodva. Janus Pannonius költészete a megképződő konstrukció és a már meglévő konstrukciók interakciójának sajátos szöveggenerátora. A forrásláncolatok puszta sorjázása, illetve az ilyen katalogikus tanulmányok termékenysége jócskán gazdagodhat az interakciók tettenérésének funkcióértelmezéseivel. Erre számos példa akadt a konferencia résztvevőinek előadásaiban is. A forrást, a forráselemet talán nem igazán célszerű a kölcsönvett instrumentum kimondatlanul is dehonesztáló pozíciójába helyezni, ahogy a verskonstruálást sem hatékony mindig a tettenérés örömteli retorikájával venni az egyébként messze nem elhanyagolható leltárba. Az alkotási folyamat, a verscsinálás és az énformálás dinamikusabb, polifón modelljét a fenti szegmentumokból vélem kiolvashatónak.

Szörényi László az ideális epikus költemény, illetőleg eposz kérdéseit boncolgatta, s így, a humanista poézis e piedesztálra emelt műfajának egész sor artikulációs lehetőségét villantotta fel. Tegyük hozzá: a Quattrocento idejére már kialakul egy olyasfajta költői modell (sajátos önreprezentációs technikáknak köszönhetően), mely jórészt a Vergilius-életrajzokból kibomló pályakép teljes imitálására épül: eszerint az életpályamodell gyakorlatilag kétosztatú, egyik pólusuk az ifjúkori praelusiones (bohó, tréfás versek, játékos előgyakorlatok) szellemében képződik meg, a végpont pedig a Petrarca által a műfajok királynőjének kikiáltott eposz lenne. Megjegyzendő, hogy a Priapeát, azaz az ókor egyik legelvetemültebben pornográf versgyűjteményét a Quattrocentóban a vergiliusi corpus részének tartották, s ez mintegy legitimálta a Janus Pannonius költészetében is olyannyira potens obszcenitást, ugyanakkor a költői életpályamodell úgyszintén rehabilitálja a carmen heroicum irányából visszanézve a szabados természetű költői előgyakorlatokat. Az év egyik szakmai eseménye volt Jankovits László Accessus ad Janum című kiváló monográfiájának megjelenése is. Jankovits az életpályamodell és a klasszikus életkoregységek figyelembe vételével ötvözi a humanista accessusok (az accessus gyakorlata tulajdonképpen az antik szöveg humanista értelmezési stratégiáinak foglalata) metódusait, Janus Pannonius pajzán epigrammáit pedig a progymnasmák, illetve a dicterium retorikai követelményeinek vonzásában vizsgálja. Itt jegyzem meg, hogy a közönség elégedett derültségére Sárközy Péter, a római egyetem professzora Janus pajzán verseit terjesztette a hallgatóság körében a kiváló, kongeniális Gianni Toti fordításaiban, aki amellett, hogy korunk egyik legeredetibb olasz költője, esszéíróként sem bizonyult utolsónak, már ami a Janus-előszó leleményes nyelvi megoldásait (pl. cunnilinquistica) illeti.

Darko Nosoković, a zágrábi egyetem tanára Janust mint görögfordítót vizsgálta, különösképp a politikai-kulturális küldetésbe szegődő filológia aspektusaiból. Havas László Janus történelemfelfogásáról beszélt francia nyelvű előadásában. E sorok szerzője az oppositio in imitando humanista elvét vizsgálta meg Janus Pannonius és Antonio Beccadelli szövegeinek párbeszédében. Ritoókné Szalay Ágnes a város és Janus Pannonius kapcsolatáról beszélt: a költővé érés kontextushangsúlyos és szövegkorrespondenciákban mutatkozó mozzanatait véve számba, illetőleg a barbarus fogalom jelentéstartalmainak változataira és változásaira tért ki. Mayer Gyula, aki Ritoókné Szalay Ágnessel (és a finn Pekka Tuomistoval) egyetemben Janus Pannonius műveinek kritikai kiadásán dolgozik, a ferrarai kéziratok szöveghagyományban betöltött szerepével foglalkozott. Sárközy Péter a Norberto Corradi-féle 1754-es Janus-kiadás (melyet a Balassi Kiadó multimediális és hasonmás kiadásban is megjelentetett, és e művet Kőszeghy Péter és Sajó Tamás mutatta be a közönségnek) elhanyagolt vonatkozásaival foglalkozott eleven előadásában. Boda Miklós a költő-püspök Janus itáliai kapcsolatrendszerét tárta föl. Szabó Géza a Janus-biográfia születési locus-problematikáját újította fel, s Janus szülőhelyét a Zágráb közelében található Varasdra tette. Tény és való, az effajta megközelítésmódok a szerzőt a maga realitásában idézik meg, s így a szövegeiről leválasztott „élet” legapróbb dokumentálható mozzanata is kardinális szerepet játszik. E történeti-filológiai pillérezettségű, pontos metodológiai eljárásokra épített irodalomfelfogás célja végeredményben a kultúrtörténet térképén keletkezett fehér foltok mind elszántabb kitöltögetése. Mielőtt azonban a dokumentumok abszolút tudományát látnánk e jelenségben, oda kell figyelnünk arra a Janus-filológiában is olyannyira elharapózott eljárásra, mely tudományos rekonstrukció címén poétikus életképeket fest az adott szerzőről.

Békés Enikő a humanista fiziognómia kérdéseit boncolgatta Janus Pannonius és Galeotto Marzio viszonylatában: a reneszánsz embere hitte, hogy a belső kvalitások a külső tulajdonságok evidenciáiból kiolvashatók. A fiziognomikus látásmód a történetíráson is mély nyomokat hagyott, kivált az idealizált fejedelmek portréinak megrajzolásakor, de pl. Donatello vagy Verocchio is a fiziognomikus regiszterhez folyamodott alakjainak megalkotásakor. Pajorin Klára és Olga Perić Vitéz János alakjára koncentrált. Bíró Csilla és Bene Sándor a méltatlanul háttérbe szorított, ugyancsak Ferrarához kötődő, európai rangú humanista teológussal, Andreas Pannoniusszal foglalkoztak. Andreas Pannonius 1445-ben lépett be a karthausi rendbe, élete pedig különféle itáliai rendházakban zajlott, írt skolasztikus szemléletű királytükröket is, de talán a legjelentősebb műve a máig kiadatlan Énekek énekéhez fűzött misztikus magyarázat (a kéziratot Mussolini ajándékozta egykoron Imrédy Bélának). A történelmi-kultúrtörténeti tárgyú előadások Ippolito d’Este (Kovács Péter), Celio Calcagnini (Lázár István Dávid) és Diomede Carafa (Vígh Éva) alakját idézték meg. A konferencia utolsó szakmai napjára az Ariosto Könyvtár dísztermében került sor, ahol a megnyitóbeszédet Gianvito Resta, a Messinai Egyetem professzora mondta alaposan összefoglalva a Quattrocento költészetének alakváltozatait és nemzetközi hatástörténetét. A nálunk is jól ismert esztéta-humanistakutató Cesare Vasoli a humanista iskolarendszer és oktatási stratégiák feltérképezésére vállalkozott Guarino Battista metodológiai műve kapcsán. Concetta Bianca a Plutarkhosz-recepció alakzataira összpontosított, Enrico Peverada atya a Quattrocento ferrarai egyháztörténetének legizgalmasabb fejezeteit osztotta meg a hallgatósággal, míg Donatella Coppini (Beccadelli kritikai kiadója, a legjelesebb olasz nyelvű Janus-tanulmányok szerzője) az epigrammatradíció szövegpárbeszédeibe hallgatott bele az imitatio, az aemulatio és a contestatio alakzatait számba véve. Kiderült: az epigrammakoncepciók dinamikusabbak, változatosabbak, mint hittük, s gyakran (Poliziano esetében például) kontrasztívan viszonyulnak a tradícióhoz. A képzőművészet, a kultúrtörténet sokarcúságát bizonyította Giovanni Ricci (Korvin Mátyás Itáliai kapcsolatait tematizáló), Marco Folin (Pellegrino Prisciani, ferrarai literátor személyiségét árnyaló) és Stefano L’Occaso (Michele Pannonio alakját megrajzoló) előadása.

A konferencia zárszavát Szörényi László mondta, felolvasásra került a konferencia két védnökének, a magyar és olasz köztársasági elnöknek az üzenete, majd sor került a Janus Pannonius-emléktábla ünnepélyes leleplezésére és felavatására. Ferrarát Gaetano Sateriale képviselte, a diplomáciát Giovan Battista Verderame és Győri Enikő nagykövetek képviselték, a táblát pedig Antonio Grandini atya szentelte meg a Ferrara-Comacchio püspökség nevében.

A konferencia záróakkordja az Ars Renata együttes koncertje, valamint a baráti konzultációkra és kötetlenebb eszmecserékre is alkalmas díszvacsora volt. Gianni Venturi és Ceccarelli művészettörténész-professzor részletekbe menően mutatta be a Quattrocento Ferraráját, illetve a máig is kultúrnagyhatalomnak tartható város közelmúltját (Giorgio Bassani Ferraráját) és jelenét.

Janus Pannonius élő hagyomány, folyamatos reinterpretációra „ítélt” európai életműve időtállónak, párbeszédképesnek bizonyult. Speciális nyelvi univerzumánál fogva pedig újra igényt tart rá a páneurópai tudat és kulturális gondolkodás. Egy gyermekzseni tábláját avattuk Ferrarában, aki egyszerre több hagyományt vont szövegei hatókörébe és játékterébe, s e hagyománykomplexum ösztönös nyitottsága volt az, ami a költői hozadékot megszólaltatja, máig élővé olvasható szövegvalósággá teremti.

Janus Pannonius

Névváltoztatásáról

Jánosnak hívtak, s Janus van a címlapon immár,

nyájas versszerető, fölfedem én az okát:

ezt a nemes nevet én nem gőgből dobtam a sutba,

hisz ragyogóbb név tán nincs is a föld kerekén.

Engem a szőke Thalia keresztelt újra erővel:

múzsai forrásvíz érte a homlokomat.

Csehy Zoltán fordítása