Kihívások világában a Nemzeti karnagya

A családjával jelenleg Dunaszerdahelyen élő Kaprinay László a Szlovák Nemzeti Színház karnagya, zongoristája. Hatalmas utat tett meg azóta, hogy a deáki kultúrházban meghirdetett kurzuson 10 évesen elkezdett zongorázni több kortársával együtt Horváth Tímea tanítványaként. Hamar kiderült, hogy tehetséges, ezért elkezdett Pozsonyba magánórákra járni Tóth Eleonórához, aki alaposan felkészítette őt a konzervatóriumi felvételire, közben beiratkozott a zeneiskolába. 

„Rögtön kivilágosodott az út előttem, hogy ezt szeretem és akarom csinálni. Viszonylag későn kezdem zongorázni, így nyolc helyett négy évig tanultam a zeneiskolában, mielőtt elkezdtem a konzervatóriumot. Ott egy izgalmas, új világ fogadott, olyan, ami nekem nagyon tetszett. Előtte négy évig a galántai gimnázium nyolcéves tagozatára jártam, ahol valahogy kilógtam a sorból, amolyan csodabogárnak számítottam, nem volt menő zenebolondnak lenni. A konzervatóriumban viszont mindenki ilyen csodabogár volt, kicsit bolondos, rengeteg időt töltöttünk a zenével” 

– fejtette ki. Kaprinay László a konzervatóriumban zongora szakon tanult, ötödikes korában pedig újra beiratkozott az első évfolyamba, karmester szakra. Közben a zeneművészeti főiskolán zongora szakon folytatta tanulmányait, így volt olyan év, amikor három iskolát végzett egyszerre. A karvezető szakot szintén elvégezte a főiskolán, majd doktorátust is szerzett belőle, így a zongora szak került a második helyre, jelenleg is elsődlegesen karnagyként tevékenykedik. 

„Fogalmam sincs, hogy lehetett ezt a rengeteg feladatot egyszerre elvégezni, de valahogy mindig sikerült. Hozzászoktam ahhoz a munkamorálhoz, hogy állandóan készülni és dolgozni kell, ez volt az életem. Most már elképzelhetetlen számomra, hogy így éljek, habár most is van feladat bőven, de már abból merítek, amit tudok, nem kell olyan sokat gyakorolni. A tanulás sokkal több időt, koncentrációt igényel. Szerencsére olyan jó tanáraim voltak, akikre felnézhettem és sokat tanulhattam tőlük. Az egyikük, még a konzervatóriumban Ghillány Tibor volt, a főiskolán Daniela Varínska és Blanka Juhaňáková, de aki igazi példaképem volt és sikerült tőle órákat vennem, részt venni a kurzusain, az Szokolay Balázs volt. Fantasztikus dimenziókat nyitott meg előttem a zenében és a zongorában. Az a tudás, amelyet tőle sikerült megszereznem, hatalmas értéket jelent nekem a mai napig. A nyári szünidőkben, ha tehettem, részt vettem kurzusokon, továbbképzéseken, amelyeken nemcsak híres szlovákiai, hanem külföldi tanároktól tanulhattam” 

– részletezte. Szokolay Balázzsal való együttműködésével kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy nagyon jó időben találkoztak, akkor, amikor már majdnem kész művész volt. Úgy véli, ha ez hamarabb történt volna meg, valószínűleg ellentétes hatást váltott volna ki. 

„Minden tanár az alapoktól építi föl a tanítványában a technikát, a terminológiát, a növendéknek át kell menni egy folyamaton, miközben tartja a megszabott irányt. Ha közben sok más hatás éri, amelyek eltérítik őt, még mielőtt kész lenne az egyénisége, az kontraproduktív lehet. Amikor egy zenész elkezdi a tanulást, olyan, mintha egy labirintusba kerülne, ahol meg kell találnia a kiutat. Eleinte nagyon nehéz ezt összerakni fejben, mindenkinek mindenféle elvárása van felénk, rengeteg információt fel kell dolgoznunk, rengeteget kell gyakorolnunk, hogy megtaláljuk a saját stílusunkat. Amikor ez megvan és valamennyire megérett bennünk a sok tudás, akkor lehet más tanároktól ellesni új technikákat, azokat feldolgozni és saját magunkhoz igazítani. Többször is volt olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy elég volt és jobb lenne feladni. A zongora szakon a főiskolán többször volt ilyen krízisem, amikor azt éreztem, hogy többre is képes lennék, csak nem tudom, hogyan érjem el és ugyanez volt a kórusvezető szakon is. Rengeteg gyakorolni való volt, fejből kellett sok mindent megtanulni, illetve a vokális zenéről addig keveset tudtam, hiszen hangszeres zenét tanultam előtte. Szerencsére mindig sikerült kibírni a nyomást, átvészelni a nehéz időszakot, a szüleim, a barátaim és olyanok segítségével, akik lelket öntöttek belém. Ezek után mindig sínre kerültem és megláttam az utat, merre kellene továbblépni” 

– fogalmazott.

A zongora szakon ötödikes főiskolás Kaprinay Lászlót egykori tanára, Ghillány Tibor kereste fel azzal, hogy a Szlovák Nemzeti Színházba keresnek korrepetitort, így került a színházhoz, miközben a karnagy szakot is folytatta. 

„Elég hamar belejöttem és rendkívül élveztem ezt a munkát. Egy idő után már további kihívásokat kerestem. Ez a nemzeti színház kórusának vezetése lett, ahol asszisztensként kezdtem dolgozni a karnagy szak befejezése után. Másfél év után asszisztensből kórusvezető lettem, nyakig belecsöppentem a színház világába. Nem könnyű a kórusvezetés, a profi kórusokban hatalmasak az elvárások a kórustagok és a karnagy között egymással szemben, mindenkinek látnia kell, hogy profival van dolga. Eleinte adódtak is konfliktusok, időbe telt, mire megtanultam megfelelően kommunikálni az elképzeléseimet. Fontos, hogy tudjunk fejlődni, új dolgokat magunkba fogadni, gyorsan olyan szintre fejleszteni magunkat, hogy meg tudjuk győzni az embereket arról, hogy van értelme dolgozni egy művel. Sok-sok pszichológiai ismeretre is szükség van ahhoz, hogy közel hatvan kórustagot összetartsunk, vezetni tudjuk a próbákat, nagyon összeszedettnek kell lennünk és konkrétan kell tudnunk, mit akarunk, nem szabad kimutatni, ha izgulunk, határozottnak kell lennünk és zeneileg is felkészültnek. Nagy kihívás volt, hogy eredetileg zongorista vagyok, nem énekes, a kórusban viszont profi énekesek vannak, így nekem is tanulnom kellett ahhoz, hogy el tudjam magyarázni, mit várok el tőlük. Azóta is igyekszem minél több dolgot megtanulni az éneklésről. Egyre inkább úgy érzem, hogy amit mondok, annak súlya van és értek a szakmámhoz” 

– mondta.

Kaprinay László ismét eljutott arra a pontra, hogy újabb kihívást tűzött maga elé, mégpedig szóló korrepetitor szeretne lenni a Szlovák Nemzeti Színházban, vagyis zongorán kísérné a szólóénekeseket, segítené a gyakorlásukat. 

„Leginkább az operában találom meg magam, az az otthoni terepem. Nagyon megmozgatja a fantáziámat, hogy kiváló énekesekkel dolgozzak együtt és számos operát megtanuljak. Néhány hetem van arra, hogy megtanuljam a színház repertoárját, de biztos vagyok benne, hogy menni fog. Hivatásomnak érzem a munkám, ez az egyetlen dolog, amit igazán jól tudok csinálni. Több olyan élményem volt az elmúlt években, amikor nagyon fontos premierre készültünk és azt éreztem, hogy nehéz, de jól elvégzett munka volt. Legutóbb Puccini Pillangókisasszony című operájának vezénylésekor éreztem ilyet. Néha csak arra van szükség, hogy meglássam, hogy egy nehéznek látszó feladatot meg lehet csinálni. Tényleg csak el kell hinnem, hogy bármi lehetséges és akkor képes vagyok rá. Ilyen pillanatokat Szokolay Balázs óráin is megéltem, amikor Rachmaninov vagy Bartók egy-egy művénél úgy éreztem, hogy eljátszhatatlan, mégis elég volt néhány tanács tőle. Az egyik legfontosabb dolog, hogy tudjuk, minek mi az oka és ne állítsunk magunk köré falakat. Ezt nehezen tanultam meg, sokszor volt bennem félelem, amikor ki kellett állni emberek elé. Nagyon jó, ha valakiben van szerénység, de vannak olyan helyzetek az életben, amikor ez a tulajdonság korlátoz minket, falakba ütközünk miatta. Én sem csinálhatnám a munkámat, nem állhatnék ki az emberek elé, hogy meggyőzzem őket az igazamról, ha nem hinném el magamról, hogy képes vagyok rá és hogy igazam van, valamint hogy tudnám, hogy mit miért és hogyan akarok. Hatalmas különbség úgy a kórus elé állni, hogy azonosulok az elveimmel vagy igazából nem is bízom magamban” 

– fejtegette.

A beszélgetés végén szóba került az iskolai zeneoktatás, az utánpótlás-nevelés, a magaskultúra közelítése az átlagemberekhez. Ezzel kapcsolatban Kaprinay László úgy vélekedik, nyilvánvaló, hogy a nagyobb városokban vagy a fővárosban több lehetőség van arra, hogy akár a gyerekek, akár a felnőttek találkozzanak a komolyzenével, meghallgathassanak egy-egy koncertet, hiszen például a dunaszerdahelyi művészeti alapiskola is évente többször ad koncertet. 

„Természetes, hogy ilyen közegben könnyebben lehet felfedezni tehetséges gyerekeket. Köztudott, hogy a zenetanulás a gyerekeknek egy csomó pozitív dolgot ad, például jobbak a koncentrációban, érzelmileg fejlettebbek, más tantárgyakban is jobban teljesítenek. Megtanulni egy hangszeren játszani rendkívül összetett és nehéz feladat az agynak, és ugyanígy hihetetlen komplexitás szükséges egy karnagynak vagy karmesternek is ahhoz, hogy jól tudja végezni a munkáját. Amikor azt látjuk, hogy végigvezényli az adott művet, az csak a jéghegy legfelső csúcsa, amely mögött hatalmas tudás és munka van. A tudatunk kognitív részének 200%-ra kell működnie, miközben rengeteg érzelmet bele kell vinni és át kell tudni adni, mintha egy csatornát nyitnánk az emberek felé” 

– zárta gondolatait Kaprinay László.