Kimondom kerek perec

<p>Egy kedves édesanya sorait olvasván, aki külön kérte, hogy valaki álljon mellé, én is megbátorodtam, és szeretném megosztani a kedves olvasókkal gondolataimat</p>

Fiatal, kezdő édesanya vagyok, első gyermekével, aki szülőfalujában lakik. Egy hónappal lányunk születése előtt költöztünk be a házunkba. Házasságunk előtt férjemmel nem próbáltuk az együttélést. Az egymásra figyelésre, a háztartás vezetésébe, a gyermeknevelésbe is egyszerre kellett belejönnünk, s ehhez a veszekedések, félreértések is hozzátartoztak. „Minden kezdet nehéz” – tartja a közmondás. Ez így igaz.

Nekem is voltak elképzeléseim az anyaságról, a nehézségeiről és szépségeiről. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Szülés előtt próbáltam pozitívan állni a rám váró feladatok elé és hinni, hogy sikeresen megküzdök velük. Kislányom születése után viszont minden a feje tetejére állt, teljesen máshogy alakult minden, mint ahogy korábban elképzeltem. Egy világ dőlt össze bennem, s máig nem tettem túl magam ralta. Nehéz volt mindezt elfogadni. Nem mertem belekezdeni szinte semmibe, mert nem tudtam, mikor sír fel a kislányom.

Sokan tanácsolták, hogy szükségünk lenne tejpótló porra a szoptatás mellett. Elleneztem, de kis idő után beláttam, igazuk van. Élt bennem a vágy és akarat, hogy szoptathassak. Sok mindennel próbálkoztam, de fel kellett adnom. Végül beláttam, hogy van édesanya, akinek ez megadatik, és van, akinek nem. Kislányomat kb. 3-4 hónapos koráig szoptattam.

Azok közé tartoztam, akik korábban nyugodtan végeztek minden feladatot. Lilla születése után mindent nagyon gyorsan, szinte kapkodva kellett csinálnom. Amíg alszik, gyorsan eldönteni, mi a fontosabb, a házimunka vagy a pihenés, esetleg olyasmi, amit már nagyon régóta nem győztem. Nehéz volt gyors döntéseket hozni.

 

A férfiak szerepe

Férjem kezdetben nagyon sok segítséget ígért. Az elején kaptam is, de csak egy kicsit. Több volt a semminél, mégis kevésnek éreztem.

Most, hogy kislányom már nagyobb, jobban elidőzik az apjával. Sikerült szóra és tettre bírni a másik felemet. Ő is kiveszi a részét, segít a nevelésben is. Nemcsak az édesanyáké a gyermek, az édesapáké is. Kislányom napközben sokat emlegeti az apját. Az estéket úgy próbáljuk alakítani, hogy ha a férjemnek van egy kis ideje, akkor együtt legyen a lányával. Ha csak az altatásnál is. Előfordult, hogy amikor férjemnek a városban dolga volt, minket is magával vitt. Mindenki ment a maga útján. Ne legyünk mindig csak otthon, a faluban. Olyan is volt, hogy dolgozott, mi is elkísértük, s addig ismerősöknél voltunk. Csak akarat kell az apák részéről.

Igazságtalannak tartom, hogy vannak férfiak – TISZTELET A KIVÉTELNEK –, akik ugyanúgy élnek, mint a házasság és családalapítás előtt. Vannak olyanok is, akik munkájuk miatt és mellett nem tudnak annyit együtt lenni a családdal, amennyit szeretnének. Sajnos, ilyen világot élünk. Régen nem kellett a munkát hajszolni, ma viszont élet-halál harcot folytatunk, és foggal-körömmel kell kapaszkodni minden adandó munkalehetőségbe. Ebből a szemszögből a férfiaknak sem egyszerű. A mai világban rájuk is sok minden hárul. De ha vállalták a családot, akkor vállalják a felelősséget is! Sem kihordaniuk nem kellett a közös gyermeket, a terhesség alatt rosszullétek sem kerülgették őket, hogy a szülésről már ne is beszéljünk. Mivel ez a nő feladata, mindezt pótolhatják a születés után. Ha a nőktől sokat várnak el, a férfiaktól is elvárhatjuk, hogy úgy alakítsák a napi teendőiket, úgy osszák be a munkájukat, hogy végül mindenkinek jó legyen. Legalábbis így volna ideális. 

A férfiak ügyesebben és gyorsabban eljutnak az üzletbe vagy vásárolni a közeli városba, mint egy olyan anya, akinek nincs autója. Ha mégis van autója, de a csemetét is magával viszi, az egész folyamat nem olyan gördülékeny.

Nem panaszkodhatom, ugyanis férjem igyekszik legalább vasárnap velünk lenni. Vannak persze kivételes vasárnapok, amikor ez nem sikerül. Jó lenne, ha minden az elképzelésünk szerint alakulna. De ember tervez, Isten végez. Ezt néha nehéz elfogadni. Biztosan nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül. 

 

Az anyaság csoda és ajándék

Nekem van segítségem, kislányomat elvihetem pár órára az anyukámhoz. A családból másra is számíthatok, ha úgy adódik. De van, amit így sem győzök. Bár nekem nem lehet okom panaszra, hiszen vannak anyukák, akiknek egyáltalán nincs segítségük, vagy messze laknak a családtól, ismerősöktől. Sőt akadnak olyan helyzetek is, amikor távolabbra, idegen faluba vagy városba költöznek a családok, ahol nem ismernek senkit, idegennek érzik magukat.

Néha én is így érzem magam a saját falumban, ahol felnőttem. Egyre növekszik a beköltözöttek száma, az „őslakosok” meg elköltöznek. Mi a falu szélén laktunk, később a városban dolgoztam. Szinte alig ismertem az embereket Andódon. Miután kislányom megszületett, helyben jártam bevásárolni. Olykor-olykor szóba elegyedtem másokkal. Sétálásokkor ismerkedtem. Az idegeneknek is köszöntem, így barátkoztam.

Ami a kismamák szépségét illeti: én is elcsodálkoztam azokon az anyukákon, akik még a tökéletes sminkre, a ruhák gondos kiválasztására és egyéb apróságokra is képesek odafigyelni. Arról nem beszélve, mennyire ügyelnek arra, hogy a gyerekük is kifogástalanul nézzen ki. Nálunk ez nem működött, néha ma sem.

Ha már az anyukáknál vagyunk, ne feledkezzünk meg a játszóterekről. Sajnos, a mi környékünkön is tönkretették. Emiatt sok anyuka rákényszerül, hogy a közeli városba hordja gyermekét játszani, vagy a helyi óvoda udvarába. Kisebb falvakban, mint Andód, jó lenne, ha működne baba-mama klub, akár havonta egyszer, ahol az anyukák beszélgethetnek egymással.

Azért is fontos lenne, mert az interneten rengeteg a valótlan információ. A kismamák többsége a számítógép előtt ülve keresi a választ. Többet érne, ha egy barátnő, ismerős anyuka vagy családtag véleményét, tanácsát kérnénk.

Régen azt gondoltam, hogy egy anya képes tökéletesen rendben tartani egy háztartást, boldog, mint a filmekben, reklámokban, de a valóság, sajnos, más. Minden kisbaba különbözik a többitől, ezért minden anya más helyzetben van. Nem vagyunk mindenben jók, van, akinek a gyereknevelés megy jobban, másnak a háztartás, van, aki a konyhában tündököl. Mindent egyszerre csinálni, irányítani nem egyszerű. Ne hasonlítsuk magunkat másokhoz, mindenki egyedi, tökéletesek sem lehetünk. Próbálkozhatunk, de különbözőek az elvárásaink önmagunk iránt. Anyukaként engednünk kell az elvárásainkból.

Olvastam egy édesanyáról, akinek ikrei vannak, s csak a jó oldalát, a szépségeit említette az anyaságnak. Nekem csak egy gyermekem van, ennek ellenére én ezt nem éreztem soha. Elszorult a szívem, és azt éreztem, bennem van a hiba.

A tévézés árt a kisbabáknak vagy sem? Férjemmel nem egyezett a véleményünk. Nekem kellett engednem, amikor Lillával volt, nézhettek tévét, de csak mértékkel. Én inkább sokat beszéltem neki, lapozgattuk a könyveket.

Most, 23 hónaposan már hosszú mondatokat mond, rengeteg szót, kifejezést használ, sőt már tud 10-ig számolni, a színeket nagyjából meg tudja különböztetni, és néhány szlovák szót is megtanult. Az általam tanított mondókákból és dalokból tud egy-két sort vagy pár szót. Az első hosszabb mondatai közét tartozott: Templomban Jézuska, bácsik nénik énekelnek. Ma már nagyon szépen használja a ragokat is. Ezek után férjem is elismeri, hogy ha lányunk csak a tévé előtt „bóbiskolt” volna, akkor ennyi mindent nem tanul meg. Sok házimunkát is együtt végzünk. Beteszi a mosógépbe a piszkos ruhákat, a felmosót is tudja használni. Mostunk már együtt tükröt. A teregetésbe is besegít.

Ha egy fiatal asszony anya lesz, megváltozik. Érzékenyebb lettem bizonyos témákban. Amikor beteg kisbabákról hallok, nagy hálával telik meg a szívem, hogy az én gyermekem egészséges. Egy igaz történet hallatán, amikor az édesanyának örökre el kellett engednie ikreit, miután megszülettek, azért, hogy „angyalokká válhassanak”, a könnyeimmel küszködtem. Arra gondoltam, hogy még jobban kellene szeretnem a lányomat – az élet nagy ajándékát és Isten nagy csodáját.

Az anyaság csoda és ajándék, nem mindenkinek sikerül és adatik meg, de nagy lemondással is jár, sok-sok buktatóval, lelkiismeret-furdalással, türelmetlenséggel. Ilyenkor arra kell gondolnunk, hogy egyszer mindent visszakapunk gyermekeinktől, és eljön az a nap, amikor ők gondoskodnak rólunk. Fontos, hogy odafigyeljünk a magunk és gyermekeink égészségére, s emellett nagyon szeressük drága kincseinket.

Czuczor Laura, Lilla büszke anyukája

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?