Facebook-függő? Vigyázzon, nehogy a pszichiátrián kössön ki!

Ugye nincs ezzel semmi problémája? Akkor próbáld meg egy napra kikapcsolni a mobiladataidat, ne csatlakozzon wi-fi-hez. Ne használjon Vibert vagy Whatsappot sem! Tiszta retro: kizárólag élőben vagy telefonon kommunikáljon. Hülyeség, igaz? Hát, lehet, hogy csak azok a klasszikus felhasználók vagyunk, akik nem sok vizet zavarnak a közösségi oldalakon.

Még én is meglepődtem nemrég, amikor anyukám azt mondta, hogy túlzásba viszem a mobilozást. Sértődöttnek éreztem magam. Engem? Egyáltalán nem viszek túlzásba semmit, elvégre munka meg minden, egyáltalán nem vagyok „függő”! Csak akkor jöttem rá, hogy részben igaza van, amikor egy barátom görbe tükröt állított elém. Hívjuk őt Simonának.

Jobb és rosszabb
Simona rosszabb nálam. Szinte ki sem engedi a kezéből a mobiltelefonját, és szinte megállás nélkül azzal foglalkozik. Néha az az érzésem, hogy teljesen megfeledkezik a körülötte lévő világról. Lehet, hogy a teste az enyém mellett jár, de valójában valahol máshol van. Az Instán, a Facebookon, egy fotógalériában, gondolatokkal elárasztva. De nem azon gondolkodik, hogy mit fogunk csinálni, hanem azon, hogy mit és hogyan tudnánk csinálni, hogy aztán annak legyen hatása „odakint”.

Eddig remek csaj volt, de kezd gondja lenni, amit persze nem akar beismerni. Mindenkinek a környezetében vannak hasonló esetek, és van, aki a mentális zavar határát súrolja. Ez részben megnyugtat, mert rájöttem, hogy még mindig vannak tartalékaim. Bár ez és a totális közösségi média-összeomlás között vékony a határ.

Jó szolga, rossz úr
Mi az, ami még elfogadható, és mi az, ami már a függőség határát súrolja? „Ebben a témában még sok szakértő sem egységes. A döntő kritérium az idő. Minél több időt töltünk a virtuális világban, és minél kevesebbet érintkezünk valódi emberekkel, annál inkább hajlamosak vagyunk függővé válni. Az embereknek meg kell tudniuk osztani az idejüket a közösségi hálózatok és a valós emberek között. Ha állandóan kényszeres igényük van arra, hogy a mindennapi élet rovására kövessék az interneten zajló eseményeket, az már probléma. Ha az ilyen ember olyan helyzetbe kerül, hogy nem tud kapcsolódni a nethez, akkor a függőség jeleit mutatja, mint egy drogfüggő.

Sokan agresszívan reagálnak, ingerlékennyé válnak és szorongásos érzésektől szenvednek. Másrészt el kell ismerni, hogy a közösségi hálókon keresztül történő kommunikáció az élet része. Nagyon jó segítség azoknak az embereknek, akik bizonytalanok, félénkek vagy ügyetlenek a mindennapi érintkezésben, és ily módon korrigálhatják hiányosságaikat. Ügyesebbé válnak a társalgásban. Ugyanakkor függőséghez is vezethet, ha hozzászokunk, és ezt a fajta kapcsolattartást előnyben részesítjük más lehetőségekkel szemben” - figyelmeztet Danica Caisová pszichiáter.

Egy játék szabályok nélkül
Akár tetszik, akár nem, a technológia új kommunikációs módokat hozott számunkra, és a viselkedésünk is változik. „Különösen az változott meg, hogy hogyan verbalizáljuk az érzéseinket, és hogyan reagál rájuk a másik fél. A szavak egyre rövidebbek, különböző rövidítéseket és rövid mondatokat használunk. A közösségi oldalakon megváltoztathatjuk a nevünket, személyazonosságunkat, korunkat, nemünket, az lehetünk, ami csak akarunk. Egyszóval játszhatunk és élvezzük. Annál is inkább, mert szinte szabályok nélkül szórakozhatunk. Ha azonban nem mérjük fel a mértéket, elveszhetünk a virtuális világban. Hirtelen képtelenné válunk arra, hogy önmagunkért működjünk, okos posztokat, tökéletes, szűrőkkel ellátott fotókat és megfelelő számú like-ot kell mögéjük állítani. Ellenkező esetben az élet értelmét veszti számára” - figyelmeztet a szakértő. Hogy ez nem csak elmélet, azt az is alátámasztja, hogy ez az állapot mára már rendszeres diagnózissá vált, amely a pszichológusok és pszichiáterek kezébe tartozik.

Roncs
Klaudia szó szerint egy ronccsá vált. Az állandó önreprezentáció kényszeres igénye és a Facebookon történő események követése tönkretette az életét. „Amikor a Facebook beindult, én voltam az egyik utolsó a barátaim közül, aki profilt állított be. Jó móka volt látni, hogyan működik a világ, hogyan jönnek folyamatosan a like-ok és a kommentek a státuszokhoz. Fokozatosan kezdtem rájönni, hogy ahhoz, hogy valaki legyek a hálózaton, rendszeresnek kell lennem. Így idővel a bejegyzéseim nagyon népszerűvé váltak, elég tisztességes közönségre tettem szert, és ez még jobban felbátorított. A következő szint az Instagram volt. Bár úgy működtem, mint mindenki más, csak a virtuális világom érdekelt igazán. Nem tűnt furcsának a dolog számomra. Az sem jutott eszembe, hogy a folyamatos fotózásra és a telefonom ellenőrzésére irányuló erős igényem elég tisztességes kényszerbetegséggé vált. 

Azt, hogy problémám van, azonban időbe telt, mire teljesen felismertem. Amikor nem tudtam csatlakozni az internetre, azonnal szorongóvá váltam, nem tudtam semmire sem koncentrálni, és a világon semmi sem tudott kielégíteni. Csak egy „csatlakoztatva” ikon és egy frissített FB fal. A nyaraláson, ahol nem volt wi-fi, a dolgok még tovább fokozódtak. A jel nélküli hét erős szorongásos és depressziós állapotokat idézett elő bennem. Ez megrémített, ezért megpróbáltam „normalizálni” magam, amikor hazaértem. Próbáltam nem gondolni rá, kikapcsolni az adataimat, de mintha valaki a fejemben folyton azt súgta volna, hogy újra és újra nézzem meg a profilomat, fotózzak, legyek aktív. Az állapotom nem javult, és szakmai segítséget kellett kérnem. Ambulánsan kezeltek, de csak egy kezelőközpontban való tartózkodás stabilizált” - vallja be a közgazdászhallgató, aki a biztonság kedvéért törölte a profiljait.