A besorolhatatlanság és a korszerűség

Mielőtt Szabó Ottó itt kiállított képeiről szólanék, egy vallomással tartozom. Illik ugyanis megindokolnom, hogy laikusként miért vetemedtem arra (pontosabban: miért hagytam magam arra vetemíteni!), hogy egy képzőművészeti tárlat megnyitóján efféle szóbeli megnyilatkozásra ragadtassam magamat.

Úgy egy hónapja éppen valami verscsonkot farigcsáltam, amikor a köröttem tornyosuló könyvhalmokra hanyagul ledobott felöltőmben váratlanul megszólalt egy ismerős Chopin-keringő. Oti hívott. Értesített, hogy ekkor és ekkor Pozsonyban nyílik kiállítása, majd minden teketóriázás nélkül megkérdezte, vállalnám-e, hogy írok valamit a megnyitóra. Nem szeretné ugyanis – és mondanivalójának ezt a részét saját értelmezésemben, pamfleteken edződött stílusom lebutított verziójával próbálom viszszaadni – szóval hogy nem szeretné, ha valami szakember bennfenteskedő okoskodásait kéne végighallgatnia.

Már megijedtem, hogy valami erőmet meghaladó feladatról van szó – ha felcsendül a keringő, mindig ez hasít az agyamba először –, a követelmények hallatán azonban meg kellett állapítanom, hogy enynyire testhezálló feladatot régen nem kaptam. Nos, ha valamiről kifejezetten úgy kívántatik beszélni, hogy a szóban forgó dologhoz a megszólaló ne igazán értsen, ahhoz valóban én vagyok a legmegfelelőbb ember, gondoltam. De valahogy mégsem igazán könnyebbültem meg.

Mert hát mi az, hogy érteni valamihez?! Mondjuk, a csavarkötésekhez persze kétségtelenül lehet érteni (bár számomra ez iparistaként sem adatott meg maradéktalanul), de mit jelentsen az, hogy a költészethez vagy a képzőművészethez érteni? Behatóan ismerni a meghaladott irányzatokat és a mai trendeket? Vagy hogy a toll másik végéről is szemléltessem a dilemmát: élvezetes módon fogalmazni, egyedi, gondolatébresztő szóképeket, jól csengő rímeket alkotni vagy például az aranymetszés szabályait ismerni és rajzolni tudni elegendő? Az ilyen lexikai és technikai ismeretek adják egy érvényes értelmezés vagy egy nagy jelentőségű alkotás sava-borsát? A virtuozitás mértéke egyenesen arányos a műalkotás értékével? A tájékozottság a műértelmezés fajsúlyosságával?

Dehogyis! A lényeghez, egy sugárzó, szellemdús műalkotás titkának felfejtéséhez vagy akár a csoda mibenlétének puszta szemléltetéséhez mindezen műveltségi elemek jottányival sem visznek közelebb. Ha valaki valóban a lényegről akar beszélni, önmagukban ezekkel az ismeretekkel nem sokra megy. (No persze kárára sincsenek feltétlenül!)

Igen ám, csakhogy amikorra idáig jutottam a belső monológban, és az írás elkezdésének már semmilyen elvi akadálya nem tornyosult előttem, arra is rá kellett ébrednem, hogy még a legöntörvényűbb műalkotásokról is szinte lehetetlen úgy beszélni érdemben, hogy az ember nem kapcsolódik valamilyen, már létező narrációhoz. Ellenkező esetben megvan ugyanis a veszélye, hogy az ember végérvényesen belegabalyodik egymásból kibomló szóvirágaiba, miközben az azokból felszálló terjengős illatfelhők kábulatában még mindig azt hiszi, valóban mond valamit. Pedig már réges-rég csak halandzsázik, és a semmitmondó, túllirizált, gondolatpótlékként funkcionálló öncélú költőiség kliséi közt evickélve halad a tökéletes értelmezői csőd felé.

Induljunk el talán a Chopin-csengőhangból, gondoltam. Vizsgáljuk meg, van-e valami romantikus ezekben a képekben. Küzdelem, heroizmus, sötét, démonikus szenvedély, pátosz – satöbbi. Én úgy látom (jobban mondva, az írás idején – amikor az itt kiállított képeket valójában még nem is tekintettem meg – úgy láttam): mindez bőven bennük van. Különösen a satöbbi. Az a legszembetűnőbb. Vagyishogy ott van ezeken a képeken a romantikus szemlélet vastagon, de ez a Szabó Ottó-i romanticizmus valahogy akként hat, mint a mobilból felhangzó Chopin-keringő. Megidéz valamit, de korántsem azonos vele. A parafrázisok, az új struktúrákba ágyazott idézetek, az ily módon átértelmezett kultúrtörténeti allúziók pedig a posztmodernre jellemzőek. (Jelentsen bármit is ez a fogalom.) De hát nevezhető-e Szabó Ottó bármilyen értelemben is posztmodernnek? Igenis meg nem is. Vagyis nem.

Aztán itt van a szimbolista szál… Vagy talán inkább pre-szimbolista. Nevezetesen a költőként és filozófusként is korszakos jelentőségűt alkotó William Blake nevével fémjelezhető, irányzatokhoz nehezen kapcsolható hagyományra gondolok. Szabó Ottó számos vásznán felfedezhető egy ehhez hasonló irányultságnak, poétikának a nyoma. Képeiben mindig van valami irodalmias is. Vagy mondjuk így: filozofikus. Valami, ami túlmutat a képzőművészet legszűkebben értelmezett határain, és egyetemes szellemtörténeti vonatkozásokkal bír. No de nevezhető-e Szabó Ottó Blake-követőnek vagy pláne szimbolistának? Dehogy nevezhető!

Már csak azért sem, mert kétségtelenül van itt egy absztrakt szál is… Habár igaz, az absztraktnak tűnő ornamentika mellett az ő képein mindig jelen van a figurativitás is, sőt, ha jobban megfigyeljük, még az absztrakt elemek is igencsak hajlamosak arra, hogy vizuális képzeletünk olvasztótégelyében tárgyak, tájak vagy emberi testrészek – főleg arcok – ideáivá sűrűsödjenek. Egyszóval: Szabó Ottó sem absztraktnak, sem a figurativitás kizárólagosságát hirdető alkotóművésznek nem nevezhető.

No de hát akkor hová soroljuk?

Emberek vagyunk, kliséket gyártunk, osztályozunk, így működik az elménk. Erősen dolgozik bennünk a besorolhatnék, s ha ez nem sikerül, könnyen elöntheti agyunkat a düh. Szabó Ottó esetében pedig a besorolással, bizony, elég nagy bajban vagyunk. Sokan közülünk ilyen esetben hajlamosak egy huszárvágással megoldani a gordiusi csomót: kiválasztanak néhány, logikai láncba rendezhető felületi elemet (a sorból kilógó, másra utaló jellemzők figyelembevételétől nagyvonalúan eltekintenek), és ezek alapján sommás ítéletet hoznak. Csak nehogy már tovább kelljen törni a fejüket, és esetleg más, korábban kristálytisztának tűnő elvek alapján definiált kategóriákat, holmi takarosan kiképzett rekeszeket át kelljen szabniuk.

Akik például a művészet fejlődésének – szerintem alapvetően téves – képzetét preferálják, Szabó Ottó művészetéről akár azt is megállapíthatják, hogy nem korszerű. (Ezt meg én hajlamos vagyok úgy lefordítani saját használatra, hogy nem követi a kordivatot.) Ha a szóban forgó alkotó képi világának egyes elemeit megvizsgáljuk, ez az ítélet akár még helytállónak is tűnhet. Nekem azonban – irodalmár lévén – eszembe jut Füst Milán esete, akinek a költészete már a maga korában is minden elemében korszerűtlennek, múltba révedőnek tűnt. Csakhogy egyben, egységes egészként vizsgálva meg ezt a lírát, azt kell megállapítanunk, hogy Füst Milán a Nyugat egész első nemzedékének minden bizonnyal legegyedibb, legmerészebb, legkísérletezőbb – vagyis legkorszerűbb költője. És Krúdyval is hasonló a helyzet.

Mi hát a korszerűség?

Az én definícióm a következő: korszerű művész az, aki a kulturális hagyományokat pszichéje aktuális (a korra, a helyre is jellemző) állapotának megfelelően, mély beleérzőképességgel, kreativitással, arányérzékkel és elmélyült mesterségbeli tudással, tehát magas művészi színvonalon újraértelmezve képes újból és újból közkinccsé avatni.

Én úgy látom, Szabó Ottó éppen erre törekszik.

Hogy ebbéli törekvése mennyire sikeres – itt a jó alkalom! –, ki-ki maga ítélje meg.

(A fönti két szöveg Szabó Ottó Item című kiállításának megnyitóján hangzott el Pozsonyban, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében.)