A bajok forrása maga a kapitalizmus

A második világháború után a győztes nyugati nagyhatalmaknak sikerült hatalmi struktúrájukat az emberi jogok szavatolását biztosító rendszerként kanonizálni. Ugyanakkor hosszan tudnánk sorolni az ennek ellentmondó példákat. Mennyire tekinthető tehát valósnak az említett nagyhatalmak humanista, polgárbarát énképe?

Hát én azt hiszem, hogy egyrészt ez nem az említett országok egységes önképe, mert ilyen nincs. Az uralkodó rétegek valóban ilyesmiket gondoltak magukról, és hát sikerült valamiféle ideológiai konszenzust is teremteni ekörül; de hát ezt mindig súlyos kritikákkal illették. Közismert dolog, hogy Angliában komoly antikolonialista mozgalom volt, Franciaországban az Algéria ellen viselt háború elleni tiltakozás is nagy jelentőséggel bírt. Az, hogy államok meghirdetnek elveket és aztán nem tartják be őket, nem különös és kivételes jelenség az emberiség történetében, és valójában ez nem is rossz dolog, mert egy bizonyos fokig mégis korlátozza őket az önkényben. Azt hiszem egyébként, hogy az emberi jogok fogalma hasznos, és különösen a 70-es években megrendezett helsinki értekezlet óta játszik komoly szerepet az európai politikában, noha maga az elmélet illuzórikus, hiszen csak akkor lehet komolyan beszélni mindenkire kiterjedő emberi jogokról, ha nincsenek különbségtételek, és el sem megyek odáig, hogy osztálykülönbségek, nemi különbségek vagy hasonlók. Amíg például különbség van állampolgárok és nem állampolgárok között. Ugye, ez már rögtön korlátozza az emberi jogok egyetemességét. Nincs olyan ország a világon, ahol a nem állampolgároknak ugyanazokat a jogokat biztosítanák, mint az állampolgároknak. Ez jogilag is mutatja, hogy az emberi jogok fogalma ebben az értelemben fikció. Nagyon hasznos fikció, de fikció. Természetesen lehet olyan társadalomról gondolkodni, amelyben valóban jogegyenlőség uralkodik, ahol valóban egyenlő volna az egyes emberek hatalma. Csak hát ilyen társadalom... nincsen.

És nem is lehet?

De igen. Lehetséges.

Elég effektív Ön szerint a képviseleti demokrácia a parlamenti döntések befolyásolásának és ellenőrzésének szempontjából? Például Szlovákia lakosságának több mint a fele ellenezte Szlovákia katonai részvételét az iraki invázióban, ennek ellenére egyetlen képviselőről sem tudok, akit emiatt visszahívtak volna.

A többpártrendszerben nem lehetséges a visszahívás, ez ugyanis permanens választási kampányt jelentene. De ez csak egy technikai megjegyzés, a lényeg az, hogy evidenssé vált – és nemcsak Kelet-Európában, ahol a Nyugathoz képest is rosszul működik a parlamentáris demokrácia, elsősorban a politikai osztály gyenge minősége okán –, hogy a parlamentáris demokrácia mostanában súlyos bajban van. A parlamentáris demokrácia addig működik jól, amíg elég jelentős a társadalom különféle csoportjai között az érdekazonosság. Amíg értelmes olyasmiről beszélni, hogy a népnek vannak érdekei. Erről pedig addig értelmes beszélni, amíg az egyenlőség foka viszonylag nagy. Abban a pillanatban, ahogy az egyenlőtlenség növekszik, és a különböző társadalmi csoportok érdekei divergálnak egymástól, attól kezdve ez illuzórikussá válik, és különösen illuzórikussá olyan választási rendszerekben, mint a magyar, ahol kizárólag nagyon sok pénzzel lehet választásokat nyerni, ami azt jelenti, hogy a társadalom szegényebb rétegeinek és osztályainak képviselete egyszerűen nem valósul meg. A mai magyarországi parlamentben a lakosság nem egészen tíz százalékának az érdekei érvényesülnek, és be kell látnunk, hogy azok a remények, melyeket az általános választójogokhoz fűztünk, rendszerint meddőnek bizonyulnak. Eleink annak idején azt képzelték, hogyha egyszer a szegények választhatnak, akkor a szegények érdekeit képviselő pártok kerülnek többségbe a parlamentben, hiszen a szegények többen vannak. Ilyen parlament kevés van. Kelet-Európában egyébként is kevés olyan párt létezik, amely valóban őszintén képviseli a dolgozók érdekeit. Kiváltképpen „arisztokratikus”, elitista parlamentek a kelet-európai parlamentek, ahol csak polgári pártok vannak. Nem volt ez mindig és mindenütt így. Voltak legalább szociáldemokrata pártok és hasonlók, amelyek annak idején, ha rosszul is, de azért mégiscsak a munkások érdekeit képviselték. Ami ezekben az országokban van, az lényegében oligarchikus rendszer, rendkívül szűk kisebbségnek van csak beleszólása a politika alakításába, és az embereket pusztán csak a rossz történelmi tapasztalataik riasztják vissza attól, hogy vakon nekiálljanak szétverni a rendszert, mert a parlamentarizmusnál eddig még csak rosszabb rendszerek voltak. Az viszont biztos, hogy a pártszisztéma – úgy, ahogy fennáll – rothadt és megérett a leváltásra. Mindenütt – és Kelet-Közép-Európában aztán különösen. Ahol ráadásul a legegyszerűbb technikai kompetenciákkal sem rendelkeznek a politikai pártok „elitjei”. Gondoljunk csak bele: Magyarországon a legnagyobb párt az MSZP, amelynek – nagyon optimista becslések szerint – körülbelül harmincezer tagja van. Ausztriában az Ausztria Szocialista Pártjának több mint fél millió, a Néppártnak négyszázezer, a Zöld Pártnak több mint százezer tagja van, pedig Ausztriának kevesebb lakosa van, mint Magyarországnak és az utóbbi időben csökkent is a pártok taglétszáma. Tehát az a duma, ami itt, Kelet-Európában elterjedt, „hogy nincs szükség tömegpártokra, hanem kizárólag választási pártokra, mert Nyugaton is így van”, teljes mértékben tájékozatlanság következménye. Nyugaton hozzánk képest továbbra is hatalmas tömegpártok vannak, aminek az az eredménye, hogy a párttagságnak beleszólása van abba, hogy kik lesznek a parlamenti képviselőjelöltek. Ez önmagában is egy demokratikusabb szisztémát jelent. Tehát a kelet-európai pártrendszert szemlélve ki kell jelentenünk, hogy itt a pártok rendkívül antidemokratikus jellegűek. A legtöbb nyugati országban előválasztások vannak, ahol az emberek szelektálják a képviselőjelölteket. ĺgy van ez Amerikában is, ahol a lakosság többsége bejegyzett demokrata vagy republikánus. És hát nem lehet teljes mértékben a pártok híveinek akarata ellenére kialakítani a politikai vonalakat, amit nálunk simán meg lehet csinálni, mert teljesen elsorvadtak a kis pártszervezetek, sőt, a pártok olyan népszerűtlenek, hogy kizárólag az apparátusok alakítják ki az egyes pártok politikáját. Hát ebből nem lesz demokrácia. Ha a pártokon belül nincs demokrácia, akkor az országokon belül sem lesz. Én mindig azt szoktam mondani, hogy magam is elégedetlen vagyok a jelenlegi rendszerrel, de ha valaki változtatni akar belülről a szisztémán, lépjen be egy pártba, és csináljon valamit. Mert kívülről itt hiába beszélünk. Más kérdés, hogy nekem nincs olyan pártom, amelybe beiratkozhatnék, de ezzel nincs mindenki így. Legalább a konzervatívok, a liberálisok, a jobboldali szociáldemokraták menjenek el a nyavalyás kerületi ülésre és próbálják megakadályozni, hogy mindenféle korrupt pernahajderek legyenek a képviselőjelöltek. Hát ez a minimum. Ennyit azért meg kell tenni. Magától nem megy.

A globalizáció egyik alapjelensége a multinacionális gazdasági tömörülések gazdasági-politikai hatalmának eddig példa nélküli expanziója az úgynevezett államhatalmi intézmények rovására. Nem csökken ezzel a polgári és emberi jogok érvényesítésének lehetősége? Elvégre a választópolgárok parlamenti képviselőiket választják meg, nem pedig az említett gazdasági tömörülések igazgatótanácsainak tagjait...

Nem hiszem, hogy direkt kapcsolat van, tekintettel arra, hogy abban a korban, amikor a multinacionális vállalkozásoknak kevesebb hatalmuk volt, és az államok erősebbek voltak, sokkal inkább megsértették az emberi jogokat, mint ma. Hát azért ma olyan dolgok nincsenek, mint az ötvenes-hatvanas években, amikor jóléti állam volt; sokkal nagyobb volt az államok befolyása, nem volt szabad kereskedelem, súlyosan szabályozták a határon átnyúló kereskedelmi tevékenységet, úgyhogy ilyen direkt összefüggés itt nincsen. Az a helyzet, hogy igaz, hogy rettenetes az iraki háború, de méreteiben nem olyan nagy, mint az állandóan folyó gyarmati háborúk voltak a 19. század közepétől egész a 20. század közepéig. Ami igazán aggasztó, az a szociális jogok háttérbe szorulása, ugyanis – és itt sem arról van szó, hogy a multinacionális vállalatok megvesztegetik a politikusokat, ennek önmagában nincs jelentősége – bekövetkezett egy mély strukturális változás, annak köszönhetően, hogy a tőkének az ipari technika teljes átalakításával sikerült legyőznie a munkásmozgalmat a ’60-as, ’70-es években. Megszűntek a hatalmas nagyüzemek, és ennek következtében a munkásmozgalom – amelyet lehet szeretni és nem szeretni, azonban kétségkívül ellenhatalom volt – befolyása megszűnt, minek folytán azokra az intézményekre, melyek megpróbálják kordában tartani a munkásokat engedmények formájában, nincs többé szükség. A szisztéma ma a munkásmozgalom, a szakszervezetek lekenyerezése nélkül is működik. Nem kell többé. A tőketranszferek is rendkívül megkönnyebbedtek, és a tőke oda megy, ahol alacsony munkabérek vannak, ahol nincs szakszervezet, ahol az emberek szorgalmasan, jól és hosszú ideig hajlandók dolgozni – kevés pénzért. Ezért a fejlett államok korábban erős munkásosztálya elveszítette politikai hatalmát, merthogy a kapitalista rendszerekben az 70-es évekig észlelhető volt egy bizonyos egyensúly, a munkásság körülbelül száz esztendőn keresztül valóban részt vett a tényleges hatalom egy részének birtoklásában. Ennek következtében aztán az államok beavatkozó képessége is jelentősen csökkent – tudjuk jól, hogy a gondoskodó, újraelosztó funkciók megszűnőben vannak –, ami nem jelenti azt, hogy az államok nem erősek. Az államok erősek; a represszív funkcióik pont olyan erősek, mint voltak korábban, néhol még erősödnek is. Nincs olyan liberális demokrácia, melyben ne volnának észlelhetőek rendőrállami vonások egészen aggasztó mértékig (bekamerázott városok, lehallgatott telefonok, ellenőrzött e-mailek), de mégsem arról van szó, hogy a multinacionális vállalatok akarata érvényesülne, ezeknek ugyanis nem nagyon van akaratuk. A politikai világ, az egyes nemzetállamok alakultak át úgy, hogy megnövelték represszív funkciójukat, csökkentették vagy kiiktatták a szociális funkcióikat, és teljes szabadságot biztosítanak a tőkefluxusnak, amit nem követ a munkaerő szabad vándorlása. Ha a tőke is szabadon vándorol, és követi az alacsonyabb munkabért, hát akkor a munkaerő is követhetné a magasabb munkabért, tehát volna egy kétirányú vándorlás, de hát nagyon jól látjuk, hogy kínai falakat emelnek. Ezek az államok nagyon is erősek, csupán funkcionális szempontból változtattak súlyponteloszlásukon. Elég megnézni mindazt, ami Magyarországon történik; amikor az államot provokálják, akkor igenis kiderül, hogy van kemény rendőrség. Ha kell, van. És üt. És ver. És lő. Pedig a magyar állam végül is egy szegény és gyönge állam a nyugati államokhoz képest.

Az információhoz való jog az alapvető emberi jogok egyike. Mégsem létezik egyetlen olyan intézmény sem, amely garantáltan manipulációmentes, igaz és objektív információkkal szolgálna, hogy a felmerülő kérdésekben felelősen dönthessen. Ilyen intézmények hiányában nem válik a demokrácia névlegessé?

Van ilyen intézmény. Úgy hívják, hogy sajtó. No mármost: az, hogy a sajtó nem elég jó, az nem egy adottság, hanem a pillanatnyi helyzet, és egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez így is maradjon. Természetesen itt is érvényes, hogy a különféle társadalmi erőknek nem egyenlő a befolyása. Ha például a tőkésosztály szempontjából nézzük a dolgokat, akkor az információk kitűnőek. Gondoljunk a gazdasági hírügynökségekre, a nagy világlapokra, a kifejezetten gazdasági információközlésre szakosodott szerverekre. A tőzsdeinformációk továbbítása mintaszerű. Ebből a szempontból a sajtó csodálatraméltó teljesítményt produkál. Többek között azért, mert van rá fizetőképes kereslet. Ráadásul ebben az esetben sem szabad kizárólag a sajtó kelet-európai helyzetéből kiindulni. A vicc az, hogy mi itt, Kelet-Európában sokkal kapitalistábbak vagyunk, mint a Nyugat. Arról álmodni sem merek, hogy egy kelet-európai újságban olyasvalamivel találkozhatok, mint például a New York Times első oldalán, ahol fél évig folyó sorozatot közöltek a munkavédelemről. A munkavédelemről! Munkahelyi balesetekről és hasonlókról. Ez a téma hol bukkan föl Kelet-Európában? Hol láttunk legutoljára megszólaltatni munkásokat? Néha megkérdezik ugyan őket a saját helyzetükről, de mikor kérdezték meg a véleményüket? Az én véleményemet megkérdezik, mert ismert értelmiségi vagyok, de mikor kérdezik meg a közönség egy tagját arról, mi a véleménye?

Esetleg betelefonálhat ilyen gagyi műsorokba. Rengeteg értelmes ember van a legkülönbözőbb társadalmi rétegekben. Egy részletes interjú egy értelmes munkásemberrel. Vagy egy elemi iskolai tanítóval. Vagy egy cigányasszonynyal. Nyugaton azért ez még mindig nem így van, pedig ott is nagyon sokat romlott a helyzet, de ott még mindig van baloldali sajtó, amelyikben egész egyszerűen nem a társadalom fölső osztályai jutnak szóhoz, hanem a többiek. És hát miután van konkurenciája a mainstream sajtónak, igyekeznie kell, különben teljesen hitelét veszti. Ugyanakkor azt hiszem, hogy mondjuk egy olyan állami intézmény, amely biztosítaná az információkhoz való hozzáférhetést, fölösleges. Hasznos lehet viszont egy olyan kontrollintézmény, mint az adatvédelmi ombudsman. Ez Magyarországon bevált, részben azért is, mert nagyon jó emberek csinálták. Ma Magyarországon már elég komoly adathozzáférési és információrendelkezési joganyag létezik, sőt, van egy releváns szakemberekből és aktivistákból álló réteg, amely követel. A társadalom megteremtheti magának a nyilvánosság jogát, de hát ez harci kérdés. Nem lehet pusztán csak azt mondani, hogy álljon elő egy technokrata, és terjesszen be egy törvénytervezetet. Ebből úgysem lesz semmi, még ha elfogadják, akkor sem, mert nem fogják alkalmazni. Ellenben ha létrejön egy társadalmi nyomás... Mondok egy példát. Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász és filozófus megvizsgálta egy húsz évvel ezelőtt, Bengáliában kitört éhínség természetét. Mint tudjuk, határ választja ketté Bengália területét, az egyik rész Indiához, a másik Bangladeshez tartozik, tehát ugyanaz a probléma, ugyanaz a terméskiesés állt fenn ugyanabban a kulturális közegben, de ez Bangladesben éhínséghez vezetett, Indiában nem. A szociológusok értetlenül álltak a dolog fölött, csak később jutott eszükbe, hogy a válsághelyzet eltérő kimenetelét az okozhatta, hogy Indiában nincs cenzúra és van szabad rádió, ezért amikor megérkeztek a segélyek, az indiai részen a rádió megmondta, hol vannak az elosztási központok, milyen tisztviselőkhöz kell fordulni, milyen igénylési formák léteznek, és ha korrupciós ügyek vagy bürokratikus zűrök voltak az elosztás körül, akkor botrányt csináltak. Hangsúlyozom, jobbára írástudatlan lakosságról van szó, melynek körében a rádió döntő fontosságú. Bangladesben ugyanakkor katonai diktatúra volt, mely a központi rádión kívül nem tűrt más – pláne valamilyen szinten független – információforrást. Minden hullámhoszszon ugyanaz a műsor ment, semmiféle információt nem lehetett szerezni. Pedig a segélyszállítmányok Bangladesbe is eljutottak, csak hát vagy ellopták őket, vagy ott rohadtak meg az elosztási központokban, mivel a bürokrácia képtelen volt közölni az emberekkel, hogy hova kell menni. Erre föl azok – eléggé el nem ítélhető módon – éhen haltak. Az egyetlen különbség a politikai határok által kettéválasztott terület lakosságának helyzetében az információkhoz való hozzáférhetésben volt kimutatható. Az információhoz való hozzáférés tehát a diktatúra és a demokrácia közötti egyik legdöntőbb különbség – és itt persze valóban rettenetes bajok vannak. Jelen pillanatban az egyik legnagyobb baj az, hogy a közönség egy része, sajnos, azt képzeli, hogy a különféle kommerciális médiumok által közvetített információ megbízható. Tőlem olyanokat kérdeznek Budapesten, hogy miért olvasok én újságot, hiszen a Sláger Rádió is bemondja a híreket. Mint tudjuk, két percben. Az az ember, akinek sosem volt kezében újság, azt képzeli, hogy az anno arra lett kitalálva, hogy megtudja, milyen balesetek voltak, esetleg hogy tegnap Libanonban lelőttek egy minisztert. Hogy elemzések és részletes ismertetések közéleti kérdésekről... – a legtöbb ember már azt sem tudja, hogy létezik ilyen. Tehát a komoly információforrások használata – a hozzáférhetőség mértékétől függetlenül – csökkent. Hiába van internet. Meg kell nézni, hogy hány letöltés van komoly újságokból, portálokból és mennyi a gagyi, a pornó meg a hülyeség. Az arányok katasztrofálisak, mint tudjuk. És hát azt is tudjuk, milyen irányba tolódik el az emberek koncentrálókészsége, szövegértési képességei, úgy időbeli, mint minőségi szempontból. Iszonyatos kulturális hanyatlás következett be az elmúlt harminc-negyven évben, ami bizony illuzórikussá teszi az információkhoz való aránylag szabad hozzáférhetés ideájának megvalósulásába vetett bizalmunkat. Tulajdonképpen minden döntő információ megvan; nem ez a kérdés. A jól szelektált, releváns információk hatékony eljuttatása terén viszont meghatározó hiány fennállását tapasztalhatjuk. E téren rosszabbul állunk, mint az internet és a televízió elterjedése előtti korokban.

Ez az általános kulturális hanyatlás Ön szerint felülről irányítottan, a valós hatalmat birtokló réteg által generálva valósul meg, vagy spontán módon?

E kulturális hanyatlásnak különféle okai vannak. Az egyik egy általános folyamat: az elfordulás a szövegtől a kép felé. A másik az általános bizalmatlanság a hierarchikus információkkal szemben. Hiába mondom fiatal barátaimnak, hogy nem érdemes szörfölni az interneten, nézzék meg inkább a Guardian honlapját, ott legalább azon dolgoznak, hogy valamilyen tudatos és kifelé is értelmezhető koncepció mentén, ugyanakkor az objektivitás magukra alkalmazandó vélelmét fenntartva közvetítsék az információkat. Hogy tájékoztassanak. Tehát adva van egy hatalmas bizalmatlanság az úgynevezett magaskultúrával szemben, melyet – egyébként nem ok nélkül – az uralkodó osztály egyik vehikulumának tekintenek az emberek. A technika ismert mértékű fejlődése miatt kevésbé van szükség jól fogalmazó, számolni tudó, rajzolni képes munkásokra. Tehát van egy felső egynegyed, akinek valóban szükséges tudnia ezt vagy azt, a többiek számára bármi jó. Azonkívül pedig – mint ahogy azt az infláció folyamatának vizsgálatakor is észrevehetjük, ahol a „rossz pénz” kiszorítja a „jó pénzt” – az emberek hosszú ideig és keményen dolgoznak, és pihenésre, szórakoztatásra van szükségük, mivel holtfáradtak. Nem bírnak egy nehéz munkanap után olyan dolgokkal szembenézni, melyek gondolkodásra késztetik őket, ami elrontja a kedvüket. Bármilyen igényes dolgot vesz elő az ember, számolnia kell annak veszélyével, hogy rossz kedve lesz. Természetesen, hisz a világgal mindig baj van – az a természete. Van egy nagylányom – tizennyolc éves –, aki ezt mondta nekem: Apa, mióta baloldali lettél, mindig olyan rémes dolgokat mesélsz. Ugye, mert mi a baloldal? Az, hogy az ember azzal foglalkozik, amivel baj van. Amikor konzervatívabb voltam, sokkal optimistábban tekintettem a világra, sokkal kevésbé gondoltam, hogy a helyzet tűrhetetlen és meg kell változtatni, mert sokkal kevésbé voltam hajlandó tudomásul venni az emberek szenvedését. A konzervatívok bizalmatlanok mindenkivel szemben, aki a szenvedésre hivatkozva azonnali változást követel. Mondván, hogy „ebből csak nagyobb baj lesz.” Ami persze olykor előfordul.

Erich Fromm szerint a globális kapitalizmus és a humanista világszemlélet alapvető értékkonfliktusa, hogy a globális kapitalizmusban „a tőke parancsol a munkaerőnek; a felhalmozott halott dolgoknak magasabb az értékük, mint a munkának, az eleven emberi erőnek”. Megalapozott Ön szerint az aggodalom, hogy a globális kapitalizmus egyszer – a bolsevik gyakorlathoz hasonlóan – a hatalmat az elnyomás eszközeként értelmezi?

Amit Fromm mond, az egy Marx-parafrázis. Persze. Ez nem egy etikai kérdés, ez egyenesen a kapitalizmus struktúrájából következik. Egyébként: nem globális kapitalizmus sosem volt. Ez a természete, amint a Kommunista Kiáltványban is olvasható. Ezért rombol le határokat, rombol le kultúrákat, tradíciókat – mindent, ami szent. Kétségkívül volt a kapitalizmusnak olyan formája is, amely semmivel sem volt jobb, mint a bolsevizmus: a nácizmus. És a szovjet rendszer gazdasági működése is rejtett formákban sok tekintetben a kapitalizmus alapmodelljét követte. Végül is nem szűnt meg az árutermelés, nem szűnt meg a fölhalmozás, nem szűnt meg a bérmunka, nem szűnt meg a kizsákmányolás, a munkamegosztás, a pénz. A piac szerepe alárendelt volt, de megmaradt a termelők elválasztása a termelőeszközöktől. Ez megint nem újdonság. Engels mondta, hogy az ideális össztőkés az állam. És hát a kérdésében fölvetett lehetőség valóban fennáll. Fennáll, de nem érdemes jövőbeli veszélyektől tartani, mert a jelenlegi helyzet is borzasztó. Azt hiszem, a legfontosabb változás az utóbbi évtizedekben az, hogy a kapitalizmus visszatért egy korábbi gyakorlathoz, a közvetlen tőkeuralomhoz. Az egyes államok gazdaságpolitikáját ma jelentős mértékben szabják meg olyan nem választott szervek, mint az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), melyek senkinek nem tartoznak beszámolással, csak a piacnak. A londoni hitelminősítő intézeteknek sikerült elérniük, hogy a magyar kormány egyik napról a másikra megváltoztassa a politikáját. Ilyen befolyása mindenféle politikai felhatalmazást nélkülöző politikai csoportoknak soha nem volt a 19. század első harmada óta. Azelőtt igen, csak sokkal kisebb területre terjedt ki. Indiát nem a brit birodalom hódította meg, hanem a Kelet-Indiai Társaság, amely tőkés magántársaság volt. Ezeket a szervezeteket alapvetően jogi viszszaélésnek tekintették a klasszikus polgári demokráciában, ezért egész egyszerűen betiltották őket. Egyrészt, mert természetesen korruptak voltak, mindenféle tilos dolgokat csináltak, rabszolga-kereskedelmet, egyebeket, meg hát jó nagy hatalmuk volt az állami elitekkel szemben, amit az állami elitek nem tűrtek. Ebben az értelemben viszszatértünk a Kelet-Indiai Társaság korába; az, hogy mindenfajta politikai felhatalmazás és demokratikus legitimáció nélküli, magánjellegű szervezetek állampolitikát űznek, kétségkívül visszalépésként, regresszióként értelmezendő. Egyetlen konkrétumot említenék. Mindenki dogmának tekinti, hogy a jegybank legyen független. Látszatra minden nagyon szépen hangzik, ami független. Egy kinevezett jegybankelnök és munkatársai kit képviselnek? Leválthatatlanok, meghatározzák a nemzeti valuta árfolyamát, lényegében teljesen szabad kezük van, és nem tartoznak felelősséggel a választott parlamentnek. Egyetlen céljuk, hogy az éppen közkeletű stabilitási eszménynek megfeleljenek. A stabilitás pedig azt jelenti, hogy az állam tartsa meg a multinacionális tőkével szemben vállalt kötelezettségeit és teremtsen megfelelő környezetet ezen tőkés vállalkozásoknak. Ez alacsony adókat jelent, a befektetőknek folyósítandó állami támogatásokat, stabil valutát, valamint rendet és csöndet a társadalomban. Az Európai Unióban a helyzet még súlyosabb. Az Európai Központi Bank a nemzeti kormányok feje fölött határozza meg például az euró árfolyamát. Az euró föl- meg leértékelése viszont nyilvánvalóan nem egyformán jó a különböző fejletségi szintű országoknak. A Világbank irányadó kamatai tőzsdei árfolyamok, melyek manapság döntően befolyásolják az állami gazdaságpolitikákat, ami azt jelenti, hogy a nemzeti kormányok lényegében követőszerepre vannak kárhoztatva. Kivételt képeznek ez alól azok az államok, amelyek bizonyos különleges adottsággal rendelkeznek, például nyersanyagkinccsel. Hugo Chavez vagy Evo Morales érdekes dolgokat csinálhatnak Dél-Amerikában. Az egyiknek hatalmas kőolaj-, a másiknak földgáztartaléka van. Tehát akár a zsaroló helyzetét is elfoglalhatják. Az a különleges helyzet áll fenn, hogy politikailag gyönge országok politikai feltételeket tudnak diktálni. Azok az államok viszont, amelyek nem rendelkeznek ilyen nyersanyagkészletekkel, kénytelenek követni ezeknek a magánjellegű szervezeteknek az útmutatásait. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap országok tucatjait tette tönkre, mégse lehet velük ujjat húzni, mert akkor még rosszabb lesz. Ez irányú kritikáikban az alterglobalista szervezeteknek természetesen teljesen igazuk van. A nemzetközi pénzügyi szervezeteket meg kell zabolázni. Azzal viszont nem értek egyet, hogy ez az oka a bajoknak. A helyzet nagyon súlyos, és hát olyan jelenségek tűnnek föl, mint a 20-as, 30-as években, amikor az egyes államok nemzetgazdasági politikájának következtében a középosztály jelentős mértékű deklasszálódása a szélsőséges – elsősorban szélsőjobboldali – mozgalmaknak kedvez, amint ezt megfigyelhetjük Kelet-Európa instabil országaiban. Európában a hetvenes évek óta nem volt hathónapos kormányválság, mint most Csehországban. Ez nagyon súlyos tünet. Nem igaz az, hogy nem lehet megegyezni. Egyszerűen nincs igazi kényszer, és Csehországot remekül elkormányozza a tőke, ugyanakkor azonban az állam alapvető funkcióit nem teljesíti. Tehát a kapitalizmus szempontjából nincs semmi baj. Nem baj, hogy nincs kormány Csehországban, az sem baj, hogy Lengyelországot őrültek kormányozzák, amíg nem nyúlnak hozzá bizonyos, a politikai szabadság látszatát fenntartó evidenciákhoz. Ugyanakkor persze bizonyos fokig a stabilitás is érdeke a tőkének, ezért ez nem fog így menni a végtelenségig, de látható, hogy a demagógiának és a politikai őrületnek milyen tere nyílt az összes kelet-európai országban.

Ha nem a WTO, a Világbank, és hasonló korporatív szervezetek felelősek a jelen állapotok előidézésért, hát mi a bajok forrása?

A bajok forrása maga a kapitalizmus.

Tehát meg kell szüntetni…

A kapitalizmus egy rossz rendszer. Irracionális rendszer. A javak olyan mértékű bőségét állítja elő, amely mindenki szükségleteit kielégítené, és mégis emberek százmilliói éheznek. Úgyhogy mindannyiunknak törni kell a fejünket, hogyan lehet megjavítani.