A november közepétől márciusig tartó időszak meglehetősen veszélyes az utazóra nézve. Ám ha mégis decemberre időzítjük római látogatásunkat, részesei lehetünk például a szaturnáliának. Szaturnusz, a földművelés istene és a téli napforduló ünnepe hatalmas lakomával indul a Forumon, amelyen bárki részt vehet. A boltok bezárnak, a házakat örökzöld borostyánnal díszítik, az emberek laza öltözetbe bújnak, megajándékozzák egymást, szerencsejátékokat játszanak... Feltéve, hogy Kr. u. 200 körül járunk.

Az éjszakáit presszókban, bridzsezéssel, pókerezéssel töltő fiatal Kertész Imre megismerkedik egy nála kilenc évvel idősebb, korántsem dekoratív, nagyszájú nővel, aki bekéredzkedik hozzá éjszakára. A nemrégiben leszerelt, állandó munkahellyel nem rendelkező, alkalmi munkákból élő fiatalember maga is albérletben lakik – szigorú főbérlője másnap fel is szólítja, hogy minél hamarabb igyekezzen megszabadulni ettől a nőtől. Nem így történt: Vas Albina élettársa, majd első felesége lett a későbbi Nobel-díjas írónak, aki megismerkedésük idején, 1953-ban még nem találta meg élethivatását.

Soha nem szerettem az ismert személyiségek önéletrajzait, visszaemlékezéseit, főleg azért nem, mert sikerereik túlzott hangsúlyozását, kudarcaik utólagos megmagyarázását éreztem bennük. Sok önigazolást és reklámot, annál kevesebb őszinteséget.

A patakba esett lányt egy ideig még szoknyájánál fogva fenntartja a víz. Szétterült ruha, énekszó, virágkoszorú: akár sellőnek, vízi nimfának is nézhetné valaki. Aztán átázik a vászon, egyre nehezebb lesz, s lehúzza Opheliát a víz alá, a sárba. Halála szégyen, titokban kell eltemetni, mintha nem is ő lenne az áldozat, hanem ő maga okozta volna a bajt. Magánügy, közügy Ophelia sorsában összefonódik, megőrülése az országban dúló áldatlan állapotok következménye.

Megrázóbb, felkavaróbb és felemelőbb könyvet még nem olvastam, mint Hanya Yanagihara Egy kis élet című regénye. Többször is le akartam tenni, mert azt gondoltam, ez már túl sok, ennyit nemhogy a főszereplő, az olvasó sem bír el, de aztán végigolvastam a közel 800 oldalt. És ajánlom mindenkinek, akiben van érző szív, nyitott lélek, értő elme arra, milyen fájdalmasan bonyolult az élet.

Ha az emberek belépnek az erőszak terébe, még a legbékésebbek is megváltoznak. Az erőszaktevő, mielőtt a fantázia világából eljut a tettig, a cselekvéshez indoklást keres. Az áldozatot dehumanizálja, igyekszik bebizonyítani, hogy az élet kioltása, az emberi mivoltától megfosztott alany likvidálása nem bűntett, hanem szükségszerű és elkerülhetetlen.

Tegyük fel, bevezetőként egy rövid tételmondatba szeretnénk foglalni, miről is szól Závada Pál legújabb regénye. Például így: a Hajó a ködben Weiss Manfréd örököseinek 1944-es (meg)menekülését beszéli el. Vagy: arról mesél, hogyan vásárolta ki magát vagyonával a zsidó sorsból Magyarország leggazdagabb családja. De mondhatnánk azt is: a Weiss-Chorin-Kornfeld-Mauthner rokoni csoport élete fejében végül is kölcsönösen előnyös alkut kötött a gonosszal, konkrétan az „SS-művek” megbízottjával, közvetetten magával Heinrich Himmlerrel. Esetleg: a friss Závada-könyv témája az, a történelmi-társadalmi események viharában miként kénytelen szembesülni pozíciójának és identitásának végzetes változásával, végső soron világának pusztulásával egy évtizedeken át kivételezett helyzetet élvező dinasztia.

Sokan sokféleképpen képzelik el a halált. De csak egy ember van, Neil Gaiman, aki szerint a halál egy mosolygós, vidám tizenéves lány, aki megértően ölel a karjaiba mindenkit.

Előre is elnézést kérek mindenkitől, hogy nem magyar könyvet ajánlok. De több okom is van rá: egyfelől bizonyos műveket jobb eredetiben olvasni, másfelől mit tegyünk, ha (egyelőre) nincs magyar fordításuk – Macsovszky Péter pedig kétnyelvű szerző, szlovákul és magyarul is ír, igaz, legutóbbi magyar könyve jó egy évtizeddel ezelőtt jelent meg. (Közben begyűjtötte az összes lehetséges szlovák irodalmi és műfordítói díjat, megérdemelten.) Ennek a most ajánlott könyvének is, mint csaknem mindegyik szlováknak, számos magyar vonatkozása van.

Nádas Péter idén májusban megjelent szabadságtréningjei hol aprócska, hol hosszabb jegyzetek, az írói műhelymunka morzsalékai, „valószínűleg nem egyszerűen emlékképek, hanem valamilyen nem belátható, nagyobb összefüggés törmelékei, forgácsai, orientációs pontok, innen indulj el, kis piros irányjelzők. Nem az én emlékei, hanem inkább az én emlékeztetői. Valamire emlékeztetnek, de nem tudnám megmondani, mire” – írja maga Nádas az egyik „jegyzetlapon”. „Vagy emlékeztet egy másik éntelen állapotra.” (Nádas Péter: A szabadság tréningjei. 130.)

Csaknem három évig kellett várni Nényei Pál sajátos hangvételű irodalomtörténetének újabb kötetére, Az irodalom visszavág harmadik részére, amely az alcíme szerint „a hit fényétől az ész világosságáig” terjedő időszakot öleli fel. Ez még hosszabb, mint az előzőek, de ugyanolyan jól olvasható, viszont kicsit kevésbé szerethető.

Bérczesi Róbert, a hiperkarma zenekar alapító frontembere generációjának egyik legjobb dalszerzője, és a zenén kívül is van miről mesélnie, hiszen megjárta a poklok poklát. Egy időben úgy tűnt, a szemünk előtt emészti fel az a bizonyos rockandroll-életforma. Most egy vaskos önéletrajzi kötetből ismerhetjük meg őt közelebbről.

Kétezer-nyolc első felében Michel Houellebecq (a továbbiakban: MH), Franciaország leghíresebb írója, költője, és Bernard-Henri Lévy (BHL) francia filozófus, baloldali aktivista könyvnyi levelezést folytatott. Nem derül ki pontosan, mi adta a kezdő lökést, csupán egy személyes találkozóra utalnak a könyvben. Meg arra, hogy MH lehetett a kezdeményező, talán ezért is övé a könyvben az első szó. Mert hát hogy is kerül a két csizma egyazon asztalra…

Nem lehet könnyű helyzetben George R. R. Martin. Egyrészt nyugodtan kijelenthetjük, hogy ő a világ egyik legismertebb szerzője, akinek minden új könyvét rajongók milliói várják epedve, másrészt hihetetlenül frusztráló lehet szembesülni ezzel az őrületes várakozással és elváráshalmazzal, valamint a kérdéssel, amelyik szinte minden interjúba előkerül valamilyen variációban: Hogy áll, mikor lesz kész a Winds of Winter?

Takács Zsuzsa legnagyobb ma élő költőink egyike. Költészete nem harsány, nem magamutogató, de ha elmerülünk versvilágában, szédítő mélységekbe, ködbevesző magaslatokba látunk. Verseiben egyszerre van jelen az érzelmi felfokozottság és az elemző intellektus, a vallomásos hang és a tárgyias, objektív beszédmód. Nálunk sajnálatos módon kevesen ismerik – annak ellenére, hogy családja gyökerei felvidékiek, s a költőnő gyerekkorában élt is egy évet a Kassa melletti Jászón.