Áttetsző és lecsupaszított, lecsupaszított, majd újraértelmezett képekből áll össze Mohai V. Lajos legújabb verseskötete, A nyár szürete.

„A nevem Edward Joseph Snowden. Valaha a kormánynak dolgoztam, de most már a közjóért dolgozom. Majdnem három évtizedre volt szükségem, hogy ráébredjek, van különbség, és amikor ez megtörtént, támadt némi gondom a munkahelyemen.”

A gyászról, a szeretett lény elvesztéséről írni nehéz, erre csak kevesen képesek pátosz és közhelyek nélkül. Ezek mögé ugyanis el lehet bújni, ahelyett, hogy az ember kitárulkozna, bevallaná, mit mulasztott el, amikor még megtehette volna, és hol hibázott, miközben már soha nem hozhatja helyre.

Nem mindennapi történet egy huszonéves fiatalember és egy idős hölgy találkozásáról, barátságáról, lelki egymásra hangolódásáról. Egy poros dél-szlovákiai kisvárosban kezdődik, és a napfényes Argentínában ér véget.

Boldogok azok a falvak, amelyeknek így vagy úgy, de valaki külön szakkönyvet szentel. Azért is mondhatjuk ezt, mert bőven akadnak olyan néhány ezer fős települések is Szlovákiában, amelyek társadalmával és kultúrájával szinte sehol sehol sem foglalkoztak részletesebben. Itt most nem a néhány oldalas füzetekre, kis településtörténeti áttekintésekre kell gondolni (noha azoknak is megvan a maguk haszna), hanem a komoly, tudományos minőséget képviselő munkákra. Ezeknek ugyanis az a jellegzetessége, hogy egy-egy résztémán keresztül betekintést nyújtanak egy jóval nagyobb „valamibe”: a helyi életbe.

Umberto Eco könyveit olvasni olyan, mintha egyszerre fizettünk volna be egy intelligencianövelő és egy relaxációs tanfolyamra. Lenyűgözően széleskörű műveltsége lehetővé tette a szerző számára, hogy az igazán bonyolult problémákat is áttekinthetően, rendszerezetten közelítse meg, és egy olyan szitán szűrje át, amely a témát mindenki számára közérthetővé teszi.

Aki sárgaságban szenved, szerezzen be egy ragyogó tollú, hófehér, folttalan madarat: a madár majd rápillant a betegre, s magához vonzza a betegségét. Persze lehetséges, hogy nem lesz kedve a szenvedőre nézni, sőt, elfordul tőle csukott szemmel: az sajnos nem jelent semmi jót.

Harry Potter-rajongók lepték el Budapestet. A Szent István-bazilika előtti téren, a Budapest Society termei alakultak át a varázslótanonc világát idéző hellyé. Az Animus kiadó Húszéves a Harry Potter és a bölcsek köve címmel tartott rajongói találkozót.

Krasznahorkai László a Báró Wenckheim hazatér című regénye után azt nyilatkozta, nem ír több regényt. És valóban, az azóta megjelent három könyve közül egyik sem regény, viszont a háromból kettő műfaját tekintve annál érdekesebb intermediális vagy épp összművészeti alkotás, projekt lett.

Ha az ember valami minőségi ajándékot keres és meglátja Varró Dániel nevét egy könyvborítón, biztos lehet benne, hogy nem lő mellé, ha ezt veszi meg a rokon gyereknek. Ha pedig maga is szülő, általában már jó előre értesül róla, hogy készül valami Dani műhelyében.

Új könyvvel jelentkezett a Švejkért rajongó humorista, akinek az óvodában egy részeg Hrabal volt a jele. Ezúttal egy, a valósághoz megtévesztésig hasonló Magyarországra kalauzol el bennünket fröccsrajongó szobafestő főhősével, aki göcseji Rembrandtnak indult, de zalai Banksyként végezte.

A november közepétől márciusig tartó időszak meglehetősen veszélyes az utazóra nézve. Ám ha mégis decemberre időzítjük római látogatásunkat, részesei lehetünk például a szaturnáliának. Szaturnusz, a földművelés istene és a téli napforduló ünnepe hatalmas lakomával indul a Forumon, amelyen bárki részt vehet. A boltok bezárnak, a házakat örökzöld borostyánnal díszítik, az emberek laza öltözetbe bújnak, megajándékozzák egymást, szerencsejátékokat játszanak... Feltéve, hogy Kr. u. 200 körül járunk.

Az éjszakáit presszókban, bridzsezéssel, pókerezéssel töltő fiatal Kertész Imre megismerkedik egy nála kilenc évvel idősebb, korántsem dekoratív, nagyszájú nővel, aki bekéredzkedik hozzá éjszakára. A nemrégiben leszerelt, állandó munkahellyel nem rendelkező, alkalmi munkákból élő fiatalember maga is albérletben lakik – szigorú főbérlője másnap fel is szólítja, hogy minél hamarabb igyekezzen megszabadulni ettől a nőtől. Nem így történt: Vas Albina élettársa, majd első felesége lett a későbbi Nobel-díjas írónak, aki megismerkedésük idején, 1953-ban még nem találta meg élethivatását.

Soha nem szerettem az ismert személyiségek önéletrajzait, visszaemlékezéseit, főleg azért nem, mert sikerereik túlzott hangsúlyozását, kudarcaik utólagos megmagyarázását éreztem bennük. Sok önigazolást és reklámot, annál kevesebb őszinteséget.