„Észak-fok, titok, idegenség” – Terézia Mora Nap mint nap című regényéről

A szerző 1971-ben született Sopronban, német nyelvű családban. 1990 óta él Berlinben. Regényei mellett elbeszéléseket és forgatókönyveket ír. A kortárs magyar irodalom, többek között Esterházy, Örkény, Parti Nagy és Tompa Andrea műveinek fordítója. A Harmonia Caelestis fordításáért 2002-ben rangos fordítói díjat kapott.
A Nap mint nap Abel Nema sok szólamban elbeszélt története a délszláv háborúval a háttérben. A főszereplő egy ismeretlen kelet-európai országból, egy/a hármashatár mellett fekvő városból menekül egy szintén meg nem nevezett nyugat-európai, pontosabban egy német nagyvárosba. Maguk a helyek, utcaképek, viszonyok elég konkrétak ahhoz, hogy egy Jugoszláviába helyezett Sopront ismerjünk fel bennük. „[A regény] kellően konkrét, hogy felismerjük benne Európa mostját, és kellően művészi és rögzíthetetlen ahhoz, hogy ezen az »itt és most«-on túlmutasson egy lehetséges Kijárat felé.” (Így vélekedik róla Marion Wagner a Napkútban.)

Maga a szerző erről Nádori Lídia interjújában így nyilatkozik: „Ez nem Sopron és nem Szarajevó, hanem irodalom. Az, hogy (helyenként) mégiscsak Sopron (az elején, később inkább Szarajevó), csak insiderek számára bír jelentőséggel, mivel a regény értéséhez nem kell tudni, hogy van-e egy pontosan ilyen hely a világon.” Hogy a szerző mégis úgy döntött, felismerhető (is) lehessen a helyszín, annak egyik oka az volt, hogy elképzelte: ha az ő szülővárosában kitörne egy olyan konfliktus, mint a volt Jugoszláviában, akkor hogyan érezné magát. „Egy ideig azt hittem, főként elkeseredett lennék vagy dühös, vagy félnék. Míg végül rájöttem, hogy főként szégyellném magam. Úgy, mint Abel Nema.” (Terézia Mora–Nádori Lídia: Seholse vagy. Litera-nagyvizit. In Lettre 61. szám, 2006. nyár) „Túlságosan szégyelltem magam. Hogy nem a megfelelő helyen vagyok, vagy a megfelelő helyen a nem megfelelő ember. Minden erőmet ez a szégyen emésztette föl reggeltől estig, és éjszaka is. Megalázó, kétségbeesett szégyen. Hogy onnan származom, ahonnan származom. Hogy megtörtént, ami megtörtént.” (Nap mint nap, 464.)

Abel Nema, a regény főszereplője egyébként az egyetlen szereplő, aki gyakorlatilag egyáltalán nem beszél. Ha mégis, ha nagyon elfárad, akkor olyanokat mond, mint az agyát vizsgáló orvoscsapatnak: „Hagyjuk. Abba. Kérem.” (389.) Egy tíz nyelven beszélő emberi robot ő, aki a tolmácsmunkáján kívül szinte egyáltalán nem szólal meg, „mintha amúgy nem is volna biztos, hogy jelen van”. (55.)

A regény története fáradságosan rekonstruálható. Egy balul elsült szerelmi vallomással kezdődik, ez mindennek az okozója. Abel Nema megvallja legjobb barátjának, Iljának, hogy szereti őt, mire a mélyen hívő Ilja válasza valami ilyesmi: „de én nem”. Abel ezután kirakatokat tör be, tombol, randalírozik, majd végképp bezáródik saját magába, egy teljességgel érzelemmentes, folyamatos menekülésben töltött, aszketikus létbe. Egy baleset következtében ugyan zseniális nyelvtanulási készséget kap, ami már a kórházi ágyon kezd mutatkozni („Az ember azt hiszi, érti, amit mond, de aztán mégse, mondja az egyik, a legfiatalabb, aki csíkos fürdőköpenyt visel. Német, orosz szavak. A többit nem értem. Magyar is van benne.” [83.]), de elveszíti testi érzékeléseinek nagy részét, minden hangot, zörejt azonos hangerővel hall, alig érez ízeket, éhséget egyáltalán nem, nem képes berúgni, alvásigénye szinte nulla (éjjelente sétál, „Később állítólag mesélt ezt-azt Omarnak, különös találkozásokról, de nem lehet tudni, mennyi igaz ezekből, és ha mese, melyikük találta ki.” [259.]), földre tett matracokon, pályaudvarra néző, lepukkant lakásban, raktárakban, ablak nélküli szobákban lakik, útlevelét egy nem létező állam állította ki. Abel Nema folyamatos diszharmóniában van az ő történetét elbeszélő környezetével: „Annyira normálisnak néz ki (...), ezért eltart egy darabig, mire észreveszi az ember, hogy valójában mágnesként vonz magához mindent, ami különös, nevetséges vagy szomorú. Ha a sorsod egyszer kizökken a kerékvágásból, rajtad a jel.” (212.) Vagy másutt: „Mindig ezt az idegenséget tartja maga elé, mint egy... mint egy... pajzsot.” (368.)

A Nap mint nap közben valódi nagyvárosi társadalmi tabló. Szereplői magányos, körülrajongott, kiégett tudósok (Tibor, aki ajánlásával segíti Abelt); fiatal, törekvő tudományos munkatársak (Erik, Tatjana); a nagy tudós körül lábujjhegyen járó, később a halott feleség helyére szinte észrevétlenül beköltöző asszisztens (Mercedes, Abel látszatfelesége: „Arra gondolt: Szeretlek.” [371.] „Mindenkinek van valamihez tehetsége, mondta Mercedes. Az enyém, hogy a lehetetlent szeretem.” [374.]); hippik (Mercedes szülei); a drogfüggő, káoszkutató fizikusprofesszor (Haldor Rose); taxisok; pincérek; Thanos, a kettős életet élő melegbár-tulajdonos, Abel főbérlője; kiskorú bűnözők; migránsok; háborús menekültek, akik közül sokan értelmiségiek; vándorzenészek.

Abel Nema egyikükkel sem tud igazán kapcsolódni, az egyetlen segítő kéz, amelyet elfogad, a mostohafiáé. Mercedes Omar nevű, különösen intelligens kisfia, aki tumorral az egyik szemében született, Abel egyetlen beszélgetőpartnere. Ő bármit kérdezhet, de azt idegen nyelven kell tennie. Amiből sem mi, sem a környezetük nem ért semmit. (Vö. Paál Balázs: Poliglott némaság – Kiút egy regény labirintusából. In Jelenkor 2019. 05.)

Közben a tíznyelvű ember (Abel) folyamatosan erőszakos helyzetekbe keveredik, a harc, a háború, az agresszió még az intimitást is átitatja. „Ez az élet, ahogyan én látom. (...) Ez az én örökségem. Egyrészt a konkrét, objektív erőszak, ahogyan az jelen van az önkényuralmi struktúrákban, a kommunizmusban, a katolicizmusban, a tradicionalizmusban. Másrészt ennek szubjektív vetülete énbennem. (...) Én sajnos azok közé a hiperszenzibilisek közé tartozom, akik akkor is szenvednek az erőszaktól, ha tőlük földrésznyi távolságra (mással) történik meg. Mint ahogy sajnos a legparányibb mindennapos megnyilvánulását is azonnal észreveszem” – nyilatkozta a szerző fordítójának a Litera-nagyvizitben. Abel Nema tehát lehet akármilyen messze a szülőföldjétől, annak háborúja folyamatosan benne magában is zajlik. Hiperszenzivitása egyébként összekapcsolja Abelt Mora regénytrilógiájának magyar származású szereplőjével, Flora Meierrel. A depressziós, a nagyvárosi (majd később bármilyen) létben működni képtelen fiatal lány, Flora sokáig saját maga sem akarja igazán tudni, mi történik vele. Ő a civilizációtól (és Berlintől) a lehető legmesszebb, az erdőbe menekül, ahol madárijesztő-szerű göncökben jár, alig eszik, Abel Nema alakjához hasonlóan szinte csak annyi helyet foglal el a világból, amekkora a lábnyoma. Miközben mások (a saját férje; az összes ismeretlen; a legtávolabbi szenvedés is, ami eljut hozzá) folyamatosan megsebzik őt. Darius Kopp, a férj önző, kissé korlátolt és nagyon figyelmetlen középkorú üzletember-figurája viszont éppen fordítva működik a világban. Mintha minden társas érintkezésével lehorzsolná a környezetében élőkről a bőrt.

Paál Balázs a Nap mint napról írt tanulmányában a forgatókönyvíró-szerző későbbi műveiben is megjelenő, a Kopp-trilógiával szintén rokonságot mutató „filmszerű képvetítést, szituációt és helyzetkomikumot” emeli ki: „Az erősen vizualizált és felgyorsított, poentírozott részek alapján néha igazi akcióregényt olvasunk, s az egyik fejezetnek valóban Road Movie a címe. A road movie sajátos stílusjegyei A szörnyetegben is felismerhetők, ahol az egész cselekmény egy hosszú és kalandor autóút köré van fölfűzve. A vizualitás erőssége miatt a cselekmény minden apró részletét magunk előtt látjuk, míg máshol madártávlatból pillantunk rá az egész városra vagy a pályaudvarra.” A pályaudvar egyébként a tájékozódni képtelen, folyton eltévedő Abel Nema szinte egyetlen biztos (?) tájékozódási pontja. A hosszú, vég nélküli autóút a Nap mint napban is megjelenik, itt Mira, Abel édesanyja autózik a fiával hónapokon át, hogy megkeresse a férjét, Abel apját, aki egy hajnalon szó nélkül hagyja el a családját.

A regény végig ehhez hasonló epizódok, egymásra oda-visszaható jelenetek kirakósa. „A szokásos átmenet két konstelláció között. Valami csöndben átrendeződött.” (205.) A Nap mint nap tehát az idegenség, az ajtón kívüliség, az elbeszélhetetlenség, a némaság regénye. Abel Nema nap mint nap (és magányos éjjeli sétáin is) elindul, és megpróbál úrrá lenni az életén. Nyelvészek, kutatók, orvoscsapatok, kiskorú bűnözők, drogosok és hajléktalanok között egyensúlyoz vég nélkül, sehol sincs otthon, nem is lehet. Valódi otthona nincs, oda nem mehet vissza. Papírjai sincsenek, a zakóját ellopták a melegbárban, a pénzét is, az igazolványát is, a már nem létező ország által kiállított útlevele lejárt, így még a látszatfeleséggel kötött látszatházassága is felbonthatatlan. Terézia Mora a könyveire nagyon is jellemző módon azonban most sem hagy bennünket, olvasókat csavar nélkül. „Egy kora őszi szombat reggelen a pályaudvari negyed elhanyagolt játszóterén három munkásnő egy mászókán fejjel lefelé himbálózva találta Abel Nema fordítót és tolmácsot. Ezüst színű ragasztószalaggal volt összekötve a lába, hosszú fekete ballonkabátja rálógott a fejére. Enyhén himbálózott a reggeli fényben.” (10.) „Akár halott is lehetne. Valószínűtlen szerencse.” (487.)

Hogy mindezek következményeként Abel Nemára büntetés vagy megváltás vár-e, azt döntse el ki-ki maga.