Tűzkereszt, vagy amit akartok 

Kukorelly nekifog, hogy saját magát is túlélje. Hozzászokik, hozzászoktat valamihez, hogy legyen mit feled(tet)nie. Francot-flancot, korpás kopást. Ezeken nem gondolkodik. Kitalálja. Találóan tálalja. A príma dolgokat kezeli, a tűrhetetlent tűri.

Hic sunt leones. Kezdetben nem tudhatjuk, „honnan tör elő egy oroszlán. Valami egy ideig másoké, aztán az övé lesz, aztán megint nem.” „Mintha egy szorosan összetekert, háromdimenziós térképet gondosan kiteregetnének elé, aztán mások összegöngyölnék mögötte, mint egy szőnyeget.” Belátható és -lakható tájakat. Nem „én”-nek való vidékeket. Körleteket.

Házat. „Az égig érő fenyőfával. Ezerszer elbiciklizett előtte a futballpálya felé, ezerszer eladták már, ezekre így külön nem gondol, csak most, utólag gondolom, hogy ilyesféléket gondolhatott akkoriban.” Hazát. „Az akkor a bunker volt.” Magyarország. Az is haza. Háborút. Mindegyik harmincéves. Ha nem száz. „Romlás, pusztulat, pusztító angyal.”

A nőkről is megtudhatunk ezt-azt. Rosszul. Meg kell locsolni őket? A kis áttüzesedett bombatölcséreket, alágyújtott gizgazvirágokat, lecsúszott úrilányokat, nem szerencsésen öregedő hölgyeket, negédesen illegő sarkadi asszonyokat? S bár „megpróbálja Nellit mindenféle nem méltó helyzetben elképzelni”, mulattatóbbnak bizonyulnak a barátságok.

A telepi fiúk kórlapjai. A polgári lét. Reteszállásban. Sebesülési pántokkal.

Mert, ugye, ki mit vesz észre. S mintha az olvasó sőt, a kritikus is azt érezné, csak akkor tud(ja), ha nem kérdezik. Amit nem tud, arról kezd beszélni, hátha kisül belőle valami. „H” betűk helyett „F”-ek: falak, fák, férfiak, foci, foglyok, fruskák… Kapszulák. Például politika. Népfelkelés. „Ki lesznek innen tanácsolva a ruszkik. Ruszkik, haza. Nem mennek sehová. Nem mentek el.” Lebontják a rendszert? „Komcsi humbug.” És állat- meg államformák. Berendezések, berendezkedések. „Királyság, népköztársaság, mintha egy bugyuta társasjáték volna. Játszanak? Játékféleség. Magyar Köztársaság.” Odaképzeli magát, egy bizonyos játéknak a része, amit a többiek játszanak, és ő miért ne játssza ugyanezt? Komolyan. Lüktet a teste az izgalomtól. (Talán szerelmes.) Olyan elszántan, dühödt hevességgel, mintha versenyben állna a tegnapi, a pár órával ezelőtti, valahai önmagával. Pedig az ember kizárólag magával versenyezhet. A költészettel nem. Fizikával sem. Hát még az évekkel, számokkal! A történelemmel, mely lelkiismeretlen vasút: néha behozza a késedelmet.

„Aztán sok minden történik még. Igazából olyan sok minden nem is történik. Írjuk ide, hogy mi igen és mi nem?” Eszébe jut még mindenféle, „de semmi olyan, ami bármit is érne.” Tud nevetni a könyv mélységei felett. Ötven (hatvan? hetven?) év maszkja mögül, illusztrátorként a figuráin, melyeken csak az arcok véletlenszerű elrendezései maradnak. „A jóisten által kifaragva és elrendezve.” Ők egyszerre inognak a légáramban. Képtelen nem úgy lát(tat)ni azokat, mint akiket felülről mozgat valami. Vagy alulról mozgatja ugyanaz a valami.

Kukorelly Endre „jánosvitézezik”. Teljes menetfelszereléssel. Leírhatatlan (v)ágygyal a szívében. Ez a mindenféle semmisége összeállt egyetlen tömbbe. És igen, mintha ezek a hangok, ezek a magyarázó hangsúlyok egy, inkább több, ébredő luftballonember össztánca lenne, melyben elpukkannak a nyomok, mint a túlfújt lufi. Csak úgy elhangzanak, bele a levegőbe. S mert jó ütemben keltek, emlékeznek az egészre. És közlik is azt, a kelleténél nyomatékosabban.

Zárójelei feltételessé teszik a be- és megjegyzéseket. Vagy elzárják. Biztonságba.

A dolgok egymás melletti heves, (v)é(let)tlen összevisszaságába. Kikísérletezgetve. Megcsinálva mindenfélének. Úgy-ahogy, de megpreparálva. Megbütykölve. Csoda, hogy összerendeződik ez az egész. Összetapadt darabokba hányt reggelivé. Kiszorított gyomortartalommá. Ami ebben jó, az nem érdekli, ami érdekli, az rossz.

Mindenféle érdektelen, följegyezni nem érdemes, elformátlanodott, lebontott, elhalt, megsüllyedt, felejtett dolog. A megszokás állványzatai.

Persze csak foci van a világon, dagi! És te, úristen, mennyi hiba! „Irdatlan összevisszaság.” Noha passzolnak ide-oda, és szinte mindennek megvan a maga szerepe, hibátlanul kijelölt pozíciója, mégsincs semmi a helyén. „Mintha még minden rendben volna.” Délután futball, napközben semmi. Csak a loncifonci: nőci és foci. Persze „nem is lehet ilyesmiket rendesen, ától cettig elmondani, mindig megváltoznak közben az események.”

Ez így túl sommás? De ez csak egy kellemetlen levegőjű regény. IV. Endre magánélete. Olcsó Könyvtár. Belenézni nem annyira könnyű, tehát érdemes. Őrületes zűrzavar hemzseg ugyan mindenfelé, de milyen helyes kis kerek tükör ez! Szép, illatos, néha unalmas. Csupa látvány, semmi íz. Persze ez így nem pont a valóság. „Nyüzsgés van, (…) és minden, nyüzsög a sokféleség.” Minden „külön csendben van, csak az egész rendetlenkedik. Az egész zúg, cseng és bong. Világ, nevezzük így, zeng a világ. Zajong. Forr a világ bús tengere, klórszag van, és lehet, hogy nem klórszag.” 

Kaszás Dávid