„Minden, ami van, azután van”

A Weszteg három elbeszélői hangon szólal meg: Brúnó és Hajni történetszála három sűrű nap eseményeit meséli el, közben kiderülnek korábbi szakításuk körülményei is. A történet onnan indul, hogy Hajni, aki eddig kényszeresen betartott minden óvintézkedést, és teljes bezártságban élt a járvány miatt, hirtelen mégis Sopronba utazik Budapestről – hogy intézkedjen és hogy virágot locsoljon, mert az albérlője felmondott soproni lakásában, ahol korábban Brúnóval együtt éltek. Brúnó közben Budapest egy másik pontján iszik, videójátékozik, cigizik a gangon, küzd a vélt vagy valós, igazi és számítógépes démonaival, és fütyül a szabályokra. Ők ketten szigorúan csak online, késve kézbesített gifekkel, cset- és vanish mode-ban küldött hangüzenetekben kommunikálnak egymással.

A harmadik szólamot Sybille, a német ökofeminista aktivista írónő könyvének részletei adják. A Schnabel doktor énekeit kéziratban küldi el Brúnónak Zita, az (újabbik) exbarátnő, aki „meglépett” az írónővel („Formálisan nem szakítottunk, elment ennek az ökofeminista írónőnek a multimediális performanszára az Aurórába, és nem láttam többé.” 29.), majd Berlinben a karantén alatt pékfutárként és műfordítóként ellátja Sybille-t a kelet-európai járványkezelés pikáns részleteivel. 

De az egyes történetszálaknál jóval érdekesebb az egymáshoz fűződő, tüköreffektus-szerű viszonyuk, a kapcsolódási pontjaik, az egymásra való oda- és visszahatásuk. Sybille Koch könyvének részletei nem csupán betétszövegként jelennek meg. A Schnabel doktor énekei az aktuális járványhelyzetet egy különböző történelmi korokon átívelő, globális katasztrófahelyzetté tágítja, Schnabel és a püspök is több helyen felbukkannak „mint korokon átutazó büntető apafigurák”. Ráadásul Brúnó kommentálja, összefoglalja, véleményezi is Koch szövegeit, több helyen is reflektál rájuk. „Műfaja esszéprózaversdráma. A gyanús könyveknek előbb az első és utolsó oldalát olvasom el. Flash reading. Az elején elmarad a szüret, a végén leesik egy pohár az asztalról. A többit el tudom képzelni, középkori pestis, kortárs társadalomkritika, disztópikus giccs.” (30.) Sybille szövegeinek egyes mondatai szó szerint vagy akár parafrázisként is megjelennek a másik két elbeszélői szólamban: „Nem kell feltétlenül érteni, mi történik, nem is lehet. Senki sem érti” (11.) – idézi Brúnót Hajni –, és Sybille szövegében ott a gondolat eredetije: „A nem látást látod, a nem tudást tudod.” (45.) Sybille könyvének utolsó mondata egyébként megegyezik a Garaczi-regény utolsó mondatával (ami Sybille szólamával zárul). „Ezek a formai megoldások (...) élénken emlékeztetnek Esterházy Ágnesének – amúgy Bulgakov A Mester és Margaritáját parafrazeáló – hasonló megoldásaira.” (Vö.: Szabó Gábor: A legvidámabb bolygó: Brúnó tudata. Műút.hu.)

Tőzsér Árpád Garaczi László Wesztegjére adott lírai reflexiójában a Literán (Weszteg – Levél Garaczi László új könyvéről Grendel Lajosnak a túlvilágra. Litera.hu.) a szerzőnek éppen az Esterházy-tanítványságát emeli ki: „Mire te: a nyelvi formulák főleg a komikum és a tragikum minőségéhez alakulnak. Mészöly s Nádas a tragikum-, Esterházy és Garaczi a komikumformulákból építkezik. S Garaczi azért jó tanítvány, mert semmi sem emlékeztet benne a mesterére. Jóval később, egy éppen az akkor már sajnálatosan néhai Esterházyról szóló kerekasztal-beszélgetésben aztán maga G. L. is téged igazolt, mondván, hogy E. P. szabadította el és fel benne azt a nyelvjátékszenvedélyt, amely őt tkp. íróvá tette.” Tőzsér szerint (bármi legyen is Brúnó véleménye Sybille ledisztópikusgiccsezett szövegéről), összeolvasva „a mű egyéb, epikus részeire is mintegy reflektáló strófáit”, az „így megképződő »éneket« az egész műszerkezet monumentális pillérének érezzük.”

Garaczi könyve szerkezetének köszönhetően érvényes dialógust folytat saját magával. Nemcsak Sybille könyvének parafrázisokként megjelenő mondatai, hanem Hajni és Brúnó egyes mondatai, megjegyzései is folyosókat nyitnak a két szövegsík között, ráadásul ezek időben is oda-vissza hatnak egymásra: Brúnó előbb kapja a telefonjára a kónyi vasútállomásról készült fotót, Hajni monológjából csak később derülnek ki a fotó készítésének/küldésének körülményei. Brúnónál: „Felmegyek a Királydombra, fújtatok, elönt a verejték, alattomos szúrások a térdemben.” (106.), majd ugyanez később Hajninál: „Szárnyat növesztek, a Királydomb mellett találok Brúnóra, a térdére támaszkodva liheg. Körözök a magasban, leszállok egy ágra. Észrevesz, nézzük egymást. Elhesseget egy furcsa érzést, továbbkocog.” (113.) A park, a Liget, a Királydomb az énnek a saját mélységeibe, ösztöneinek „erdejébe” való leereszkedésének a közege is Brúnó számára. A depressziós, tömegiszonyos Brúnó tudatában mindannyiszor ott, a Városligetben csap össze a „támadóval”, aki hol csikkeket szedő hajléktalan, hol a Mortal Kombat egyik figurája, és Brúnó apjának tekintetével nézi az eget, amikor Brúnó odaveri a fejét egy kőhöz, hogy beroppan a koponyája.

Ezekben a szétcsúszó idősíkokban, az ok-okozatiság megszűnésének zűrzavarában, egyfajta időn és tereken kívüliségben, valamint a valóság, a képzelet és a videójátékok síkjain látjuk folyamatosan kirajzolódni, elmázolódni, újra kirajzolódni, majd összekuszálódni, vég nélkül, a történetet. Garaczi Wesztegének szereplői tehát végig bele vannak csavarodva „hármasukba”, mondandójuk, mondataik is hasonlóan, (szinte) szétválaszthatatlanul fonódnak egymásba. De mégsem találkoznak soha, még Brúnó és Hajni, a hajdani szerelmespár két világa is csupán feltételezi egymást, mint már említettük, önmegsemmisítő hangüzenetekben, csetben és gifekkel kommunikálnak egymással.

És mi van, ha Hajnit csupán Brúnó képzeli el, ha a kapcsolatukat csupán ő álmodja tovább saját magának egy kiállításmegnyitó után? „Beszélgetünk pár percet egy kiállításmegnyitón, nem tudom, kicsoda, hogy hívják. Történeteket találok ki róla, egy ideig vele élem az életem.” (22.) „Nem ismered, fogalmad sincs, kicsoda, néhány percet beszéltetek egy kiállításmegnyitón. Ő volt az, és ő is tudta, hogy te vagy az, és hogy ennyi jár nektek. Egy könyv, aminek csak az első oldalát olvastad el.” (121.) Vagy Hajninál: „Az ő fejével gondolkodom, ő gondolkodik helyettem, elképzeli, milyen vagyok.” (39.) Ez az írói gesztus (vagy ennek a lehetősége) visszamenőleg eltörli Hajni valódi létezését, azaz visszafelé írja át a regényt. Akár a hangya, aminek Brúnó a Királydombon követi az útját: „Ha elpusztul, visszafelé is megszűnik az időben, kisimul az a rész.” (106.)

Hajni és Brúnó története nem áll össze lineáris jelenetsorrá, nincs a végén mindent felszabadító tanulság, még a két gyilkosságról is úgy véljük, hogy képzelt gyilkosságok. Azaz reméljük, hogy képzeltek. A weszteg.hu domaint beütve (amit Brúnó jegyeztetett be a könyv végére, de a szerző Nyáry Krisztiántól kapta egy podcastbeszélgetés kapcsán) egyelőre azt látjuk, hogy az oldal fejlesztés alatt áll. Igazából a járvány sem ért véget, csak (Koch cinikus megjegyzése szerint) az apokalipszis elmaradt, mert meguntuk. Sybille korokon is átnéző elbeszélői pozíciója belátja a különböző világokat, és elmondja, hogy egy új ciklus kezdetén állunk, keletkezésének a tanúi vagyunk. „Minden, ami van, azután van.” (122.) Mi meg várjuk a hajnalt, „annak a csendjét, hogy éjjel esett”. (121.)