A családi anekdotakincs mint mítoszkeret

A 28 éves Kovács ikrek, Dominik és Viktor valószínűleg minden interjújukban válaszoltak a kérdésre, hogyan írnak a testvérek, ráadásul ikrek közösen regényt. Nyáry Krisztiánnak adott válaszukban nagyon egyszerűnek tűnik a közös írás folyamatának magyarázata: „egyikünk elkezdte a mondatot, a másik befejezte”. A vázlatolás és ötletgyűjtés után Dominik az érzelmi, lélektani vonalat, Viktor inkább a társadalomrajzot, a szociográfiai vonal megírását vállalta.

A történet Balogh Simon élettörténete, pontosabban – a szerzők szerint – Balogh Simon ambíciója, megfelelési kényszere, szegény kisfiú korától nagygazda koráig, a Nádor vármegyei fiktív faluban, Égetthalmon, kb. 1900-tól az 1940-es évekig. Mint egy nagy puzzle rakódik ki az egész falu története évszázadokra visszamenően, a rokonság története, a feleség és az ő rokonságának története, a falu lakosainak élettörténetéből. Amikor a regényt folyóhoz hasonlítjuk, melybe patakonként belefutnak az élettörténetek, senki sem gondolja komolyan, hogy ezek a holtágig követendők, még akkor sem, ha József Attila-i módon mindegyikünkben benne van ősei múltja, hagyományai, emlékezete. „A múlt hatalmas, a földi életben nem vetekszik vele semmi.”

A Kovács ikrek történetében minden a török korra vezethető vissza: a falu népe annak az egy asszonynak a leszármazottja, aki nem tudott, nem akart elmenekülni a faluból, „mert büszkébb volt annál a nemes Aradi Erzsébet Gizella, hogy egy kicsodamicsodának a kedvéért hátrahagyja a kölkeit. Inkább hasítsák keresztbe a törökök, mint hogy ő a családjáról lemondjon.” Mikor 84 évesen, 1774-ben haldokolni kezdett, a halál megígérte neki, hogy évente 1-2 napra visszaereszti, verje el jól meggyfa fakanállal annak az utójának a valagát jó rendesen, aki nem tud viselkedni. Így minden év novemberének második csütörtökén kineveznek egy családot, amelyik fogadja a mamát, a halott ősöket és a falu népét, esznek-isznak, majd reggel fél nyolc táján visszaviszik a holtakat újratemetni a temetőbe. Ez a kikísérés éves szertartása, maga a megteremtett mitológia. Élet és túlvilág között nincsenek határok, a halott is az élet, a család része.

Balogh Simont nagybátyjai, a fösvény Pusztujkák nevelik, akiknek együtt egy foguk és egy szemük van, a gyereket koporsón tanítják meg írni... Lehet világháború, tanácsköztársaság, fehérterror, majd újabb háború, Égetthalmon nem nagyon éri el az ingerküszöböt, a túlélés ösztöne vezérli a napi teendőket. Nem olyan hihetetlen ez, hiszen Örkény Tótékjának kitalált Mátraszentannája mellett valahonnan a tudat aljából rögtön felötlik az emberben Angyal Sándor valóságos szapi helytörténeti kiadványa is, 1989-es visszaemlékezésekkel, a pragmatikus helyi felfogásról, amikor ugyan Prágában és Pozsonyban zajlik az élet, de a faluban szántani-vetni kell, a legnagyobb vitát pedig a polgármester fizetésemelése váltja ki. „Jól megvoltunk mi itt a sarokban.” Balogh Simon is elvan, dolgozik látástól vakulásig, családot alapít, nagygazda lesz, küzd a mindenapok munkájával, a paprikatermeléstől a családi problémákig szinte naponta old valamit, beletörődve a megváltoztathatalanba, majd újrakezdve mindent.

Minden családban ott a családi anekdotakincs mint mítoszkeret, a helyi babonákkal, a családi furcsaságokkal, a suttogásokkal, a pletykákkal, melyek átszövik a háttérben zajló világtörténelmi eseményeket. Bizony ám: nem a világtörténelem eseményeit színesítik a családtörténetek szövevényes szálai színes fonalaikkal, hanem a családtörténeteknek ad hátteret a világtörténelem, üzeni a regény vélt vagy valós világképe.

A mikszáthi gondolatvezetés az amerikai rabszolgák bizarr és groteszk hiedelemvilágával, a mágikus realizmus megkérdőjelezhetetlen valósághűségével, a különcség, az egyéni szemléletmód, a földhözragadtság hatásának megörökítése a regény, benne vezérfonalként a túlélés ösztönével, a generációk közötti különbségek ellenére az örökölt sorsokkal teli élet folytatólagosságának hitével. „Lesz jó is, lesz rossz is – jövő az lesz.”

Matus Mónika