Ha szeretik az embert

Tárcanovellák gyűjteménye. A jó tárcára felfigyelünk, akárhol jelenik is meg. Szerencsére évtizedek óta futnak a jó lapokban a jó tárcák, sőt az igazán jó tárcanovellistákat sorozatban hozzák a hetilapok meg napilapok hétvégi mellékletei. A jó elbeszélőket, akik persze lehetnek költők is, sőt, érdemes figyelemmel követni, mármint sok olvasó más, akár korábbi regényeikre, versesköteteikre is épp ezeknek az igencsak népszerű tárcáiknak köszönhetően figyel fel vagy tér vissza. Aztán persze a jó tárcáknak az a sorsuk, az olvasói érdeklődésnek meg eredményük, hogy ezek könyvbe gyűjtve is megjelennek.

Mintegy tizenöt éve így jött ki Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című kötete (a Nők Lapjában, a Népszabadságban, valamint az Élet és Irodalomban közölt tárcáiból), idén pedig Grecsó Krisztián Lányos apa című műve (a Nők Lapjában, a Telexen, a Vasárnapi Hírekben, a Népszavában és a Magyar Konyhában közöltekből). Ha már csak e kettőt említettem, tegyem is hozzá: Tóth Krisztina tárcanovellái nyelvileg-poétikailag áttételesebbek, általános közéleti-közérzeti jelenségeket ragadnak meg, Grecsó Krisztiánéi közvetlenebbek és személyesebbek. Azért itt most gyorsan tegyük azt is hozzá, árnyaló szándékkal: Grecsót is kapásból elviszi a nyelv (a nyelv is meg az ő invenciói is), elkanyarítja a tárgytól, kikanyarítva tágabb tartományokat is magának. Példa erre a Lány a szomszédból című szöveg márais mondata: „Tanév vége volt, jött a nyár, a magányosok egyik legkomiszabb évszaka, talán csak az ősz, a tavasz és a tél tud még ilyen rossz lenni, ha nem szeretik az embert.”

A lányos apa – a Grecsó-tárcanovellák értelmében – mindig lobog. Lázas, önkívületben van, rajongva beszél. És tanul, folyamatosan fejlődik. Előbb ámul, a csodán, hogy lett a lány. Máris nem jól mondom, előbb ugyanis ez van: „Én például konkrétan mindent elfelejtettem, amikor egy Grecsó Hanna nevű újszülött átrendezte az életem.” Ugyanakkor mégsem egészen így van, erre már a cím is utal, a Hazamegyünk című darab pedig csak hangsúlyozza ezt az újszülöttosztályt elhagyó, egy magasabb osztályba lépő címképző apát: „…kiléptünk az utcára, és én, mint apuka, megtehettem az első lépéseimet a világban.” Tudjuk, a jó apa holtig tanul, így a „folyton figyelő” (ez lehetne az állandó jelzője) elbeszélő is kijárja a bölcsődét és az óvodát, szó szerint, meg válik egyiknek s másiknak is természetes kerülőjévé; sok és annál is több felfedezést tesz, a kerületben és szerte Budapesten meg távolabb, de nemcsak addig, míg jártányi ereje van (feleségével egyetemben), hanem álmában is; régi jó verseket ismétel és újakkal ismerkedik, dalra fakad, táncra perdül stb.; felismeri az ismétlődésekben a szabályt, a sok-sok szabályt, az ezek alól való kivételekkel együtt – az elbeszélő, ha így halad tovább, ebben a rapszodikusan felfokozott örömben (és féltésben), észre sem veszi, leérettségizik, kiemelt lányos apás érettségit tesz, kijárja a lányos apás iskolákat sorra mind. Persze, tudjuk azt is, az iskola nem minden, már úgy általában, a konkrét, az viszont más lapra tartozik. Itt tehát a Hanna-iskola olyasmire is megtanítja az apát, mit tud például a simogatás – egy konkrét simogatás, közösségben, emberek közt. A konkrét apa aztán elbeszéli-leírja, hogy mások is lássák, például. Vagy hogy erőt merítsenek belőle. Derűt, bizodalmat. Szavakat, mondatokat. „Ej, apám, apám, bimbi apám” – mondja az embernek a lánya, mert a gyerek bizony elnéző. S ez is ok a bizodalomra.

Jól tette a Magvető, hogy a szerző más tárgyú, vele kapcsolatos tárcanovelláit is ide vette, így látszik, hogy a lányos apa nem a földből nő (bár szerzőnk, ez ebből a könyvéből is kiderül, a termőföldből is lett, nem szellemi munkából nőtt ki „a boldogságunk földes gangja” – írja egy helyütt), mint a gomba, hanem, a gombához hasonlóan: családból, tehát rokonsága van, sőt apja is volt – s ez bizony, ez az apafeldolgozás, az apa (meg a gyerekkor) felnőttkori megélése (csaknem azt írtam, megértése) szinte ugyanolyan fontos, mint maga az apaság. A Gólyakalifa című darabban (a jó tárcaíró többnyire kiváló címet is ad írásának) sok minden újraíródik, a Harmonia caelastis ismert mondata is (Első könyv, számozott mondatok, 54.): „…Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.” Ez Grecsó Gólyakalifájában, utolsó mondatként így fest: „Az én apám minde-nütt van: ott leginkább, ahol nincs.” Azaz visszajutunk oda, ahonnan elindultunk: ez a könyv a beszélőről szól, a címnek is ő az alanya. Jó alany. S az is jó, hogy történetesen jelzős, lányosan jelzett.

Rövid, pár oldalas tárcanovellák, mindenkinek ajánlhatók.