Talamon Alfonz könyvének (Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából) 1998-as kalligramos kiadását elajándékoztam, úgyhogy ezúttal a Talamon Alfonz művei című vaskos kötetet ütöttem fel (Pozsony, Kalligram, 2001). Abban a hitben, hogy a derék kocsmáros jámbor barátainak szóló emlékbeszélyeit ebben a kötetben még nem olvastam.

„Ki az a Petőfi Sándor?! – kiabált Bruckner Szigfrid. – Sohase hallottam a nevét.” Ezzel kezdődik Lázár Ervin meséjében a költői verseny. „Elég szégyen – mondta Maminti.” Látható, hogy költőnk nevével már egészen kicsi korában találkozhat az ember, s aztán ahogy nő, fokozatosan rakódik le benne a Petőfivel kapcsolatos tudásanyag, na meg elsősorban a versei, útirajzai.

Az év végén jelent meg Rudolf Chmel kiváló összeállításában a Kalligram Könyv- és Lapkiadó 25 évét összefoglaló esszékötet, s ha nem volna ilyen kicsi ez a terület a könyv ismertetésére, akkor vele együtt az egész Kalligram-korszakot és magát a Kalligram márkát kellene bemutatni.

Aki kamaszkorában olvasta az Esti Kornélt, az minden egyes újraolvasásakor, legyen bármily öreg, visszatér kamaszkorába. Én most a híres Kosztolányi-mű egészen kiváló kritikai kiadását olvastam (szerkesztette Tóth-Cifra Júlia és Veres András. Kalligram, 2011). Ez az 1933-ban a Geniusnál megjelent alapszövegből indul ki. A művet szlovákul is kiadták az Esti Kornél kalandjaival együtt (Karol Wlachovský fordításában, 1983-ban).

A Harmonia caelestis mindig más, de mindig ugyanaz. Bárhányszor veszem is elő Esterházy Péter regényét, mindig meglep valamivel, amin korábban átsiklottam, ezek szerint. S ezek szerint arra a bizonyos lakatlan szigetre viendő kizárólag egyetlen könyvnek is tökéletesen megtenné. A mostani olvasatomban kigyűjtött mondatokat adom itt közre, zárójelben az oldalszámokkal. Számozott mondatok: egy olvasó vallomásai. (A mű két könyvéből – Számozott mondatok az Esterházy család életéből és az Egy Esterházy család vallomásai – származó idézeteket két külön bekezdésbe foglalom.)

„Nincs egyebem, csak a becsületem” – mondja a regény elbeszélő főszereplője, Andor

Kosztolányi Dezső az Aranysárkányt csaknem száz évvel ezelőtt írta, könyvemben (Szépirodalmi, 1989, a szöveget gondozta Réz Pál) szerepel, hogy ennek 1932-ben megjelent az ifjúság számára átdolgozott változata is, melynek „talán maga Kosztolányi volt” a szerzője – azóta tudjuk, hogy biztosan ő az átdolgozó. Ebben az ifjúsági változatban a főszereplő Novák Antal gimnáziumi tanárnak nincs gyermeke. (Mondhatnánk: Hilda nélkül egy gonddal kevesebb.) Szegedy-Maszák Mihály kimutatta, hogy ez a változás mi mindent von maga után. Például bizonyos szereplőket aktívabbá kellett tennie a szerzőnek. Így Gergely, az iskolaszolga is náluk lakik – ez azonban az irodalomtörténész tévedése, mivel Gergely az eredetiben is a házukban lakik, a dohos földszinten.

Máig emlékszem rá, ahogy nyelvtanórán a tanárunk koncentrikus körökben ábrázolta a szavak elterjedését. A középső, legkisebb körben, a magban volt az alapszókincs, tehát azok a szavak, amiket mindegyikünk használ, a külső körökben meg amiket kevésbé használunk, vagy nem mindegyikünk használja, vagy kifejezetten rétegnyelvi, esetleg szakszavak.

A nyolcvanas évek elején, az egyetemen hallottam először Márai Sándorról és egy konkrét regényéről: Bébi vagy az első szerelem.

Hogyan oszthatók el a családban demokratikusan a hűtőpolcok? Sehogy

Mostan színes joghurtokról álmodom...

Világos: innen nézve minden a legnagyobb rendben

Max Porter regényének öt szereplője van: egy apa, egy fiú ikerpár, egy halott feleség-anya és Varjú. A The Telegraph szerint „vicces” könyv; inkább szellemesnek mondanám.

Heinrich Mann Ronda tanár úr (Kosztolányi Dezső fordítása) című regénye szintén tanárregény, és ugyancsak a bohózatok közé sorolható. Kedvünkre szórakozhatunk, páratlan és hallatlan eseményeknek vagyunk tanúi. Leginkább úgy lehetne jellemezni, mint visszafejlődési regényt, tudniillik a főszereplője fejlődik, de visszafelé, a csaknem normális pedagógusból a végére züllött állat lesz.