Grendel Lajos ma is rákérdez

A kérdés szón is hangsúly van, szerzőnk ugyanis javíthatatlan kérdező. Indulásakor többen arra figyeltek fel, hogy a lakhelye szerinti közvetlen irodalmi közegéből kitörő Grendel nem vád- vagy védőbeszédet tart egy közösség nevében, mint előtte sokan, s főként nem illusztrált történelmet ír, hanem lecsupaszítja a tényeket. Mármint megóvja őket az elbeszélői kijelentésektől, ehelyett inkább rájuk kérdez. Szerintem ebben a rákérdezésben áll írásművészetének egyik titka.

Amit kérdez, az irodalmon belül kérdezi, filozofikusan, de az irodalom eszközeivel. Egy kérdésre válaszolva, mintegy a biztonság kedvéért nyomatékot is ad ennek: „Arra gondolok, hogy az irodalomban nyelv nélkül és a nyelven kívül nincs semmilyen valóság. Hangsúlyozom, az irodalomban! […] Azt a prózát szeretem, amely nem a valóság kizárólagos, egyszempontú értelmezésével traktálja az olvasót, hanem inkább javaslatokat vagy »ajánlásokat« tesz a jelenségek értelmezésére.” (Interjú 1982-ből)

Első regényének fülszövegében írja, 1980-ban, akárha már itt, a fülszövegben mesélni kezdene: „Mikorra ez a könyv megjelenik, elmúltam harminchárom éves. Rövid idő, mégis: ha egykori barátaimmal, gimnáziumi osztálytársaimmal találkozom néha, azt látom, ők már minden fontos kérdést megválaszoltak. Más szóval: választottak. S így van ez rendjén. Vagy talán: egyáltalán nincs rendjén… meg kellene tanulnunk helyesen kérdezni végre.”

Kései könyveinek egyikében ’89 után járunk, a bemutatott újkori ember a Nota bene című hajléktalanújságot árulja. Így megy ez, mondaná Vonnegut, rossz idők jártak a rendszerváltás után is, nemcsak előtte, s Rossz idők járnak, hirdeti a kötetcím is, jelen időben. Ez a könyv afféle leszámolás, azért írom, hogy afféle, mert említett regényének, az Éleslövészetnek értelmében vett leszámolás. Csaknem mind a húsz novella Grendel két nagy, személyesen megélt történelmi fordulópontja köré épül: ’68 és ’89 nagy eseményei köré. Húsz év a két történelmi sorspont közötti időbeli távolság. Csehszlovákia brezsnyevi megszállásakor az elbeszélő húszéves, negyvenéves ennek bársonyos és kulcscsörgetéssel megszűnte idején, s mindezt hatvanévesen meséli el.

Mi sem természetesebb, a két nagy történelmi határkő a kötet több írásában összeér, az egyikben Virágh tudatában így: „Aztán jött 1989 novembere, s ősz hajára fehér hó hullott, mikor negyedik nap kiment a térre, délután hat óra tájban. Két fiatal, kb. húsz-huszonöt éves fiú és lány, lelkesen rázta a kulcscsomót. Annyira transzban voltak, mint Virágh húsz évvel ezelőtt. Transzban voltak, mert a szokásos délibábot látták, szinte a kezükben volt. Virágh viszont nem látott délibábot. Semmit sem látott, csupán őrjöngő tömeget, amelynek minden egyes tagja délibábot látott, s azért voltak őrjöngők, mert a délibábot valóságnak fogták fel. Úgy, mint húsz éve Virágh… Meghasonlásnak lehetett nevezni? Félve gondolt rá, mert nem akarta megnehezíteni a lelkét.”

Napokig a Jaspers és Heidegger című novellán gondolkodtam, a fentiek kifejtésére, illusztrálásához, meg ugye ennek önmagában a címe is olyan, hogy príma bevezető szerzőnkhöz, az életművéhez, ezeken nőtt ugyanis fel, meg még egynéhány francia író filozófuson, s mégis, amelyiket itt ki szeretném emelni, a Gulyás Béni című. Ez (először 2014-ben jelent meg a Palócföldben) nagyjából azt a kérdést járja körül, vajon az ember fiatalon gondolja-e jól, avagy idősen. Így indul: „Negyvenöt év után sem tudom eldönteni, vajon Gulyás Béninek aznap végképp elment-e az esze, vagy ellenkezőleg, hetvenhárom éves korában, kissé túl későn, de végre megjött.”

A történet 1969-ben, napra pontosan egy évvel az ország megszállása után játszódik, amikor „az emberek gyűlölték a szovjeteket, meg a lassan visszaáramló volt fejeseket”, amikor „a bátrabbak” még ki merik tenni az ablakukba a Dubček- és Svoboda-fényképeket, de már nem rajtuk múlnak az események, „legföljebb szurkolni lehet a jónak, vagy annak, amit jónak neveznek”. (A jó ingatagságát dőlt betű is jelzi.) Az elbeszélő ebben a visszaemlékezésben gőgösen lenézi az általa „rohadtul beszarinak” tartott rokonságát, köztük a nála fél évszázaddal idősebb, Gulyás Béni nevű rokonát is, aki elhívta magához. Hogy mi vár a fiatalemberre, még éppen csak sejthető, de már az is, mi vár az országra: „Végtelenül unalmas nap volt, mint az előzők, meg a még előzők, meg a következők és a rájuk következők.”

Na, és itt jön a vége: Gulyás Béni felébred, s kijelenti, hatvannyolc nem is történt meg, talán csak álmodta. „Végül is, a diktatúrával ki lehet egyezni, föltéve, ha az ember már sokat látott. Én békében szeretnék meghalni.” A fiatal rokon vé-rig van sértve, „hogy micsoda alak ez a Gulyás Béni, még a kutyaszart is felsöpri a kommunisták után”. A jelek szerint az akkori húszéves énje egy olyan Gulyás Bénivel találkozott, akiben ott és akkor elindult egy megállíthatatlan betegség, agylágyulás, Alzheimer-kór, ilyesmi. „Csak az utóbbi időben – öregen és erőm fogytán – fogadom el, hogy lehetett ez másképpen is. Mert öreg lettem, mint a sivatag, a gyümölcsfák elszáradtak és elpusztultak, mindent belepett a homok. Lehet, hogy Gulyás Béninek mégis igaza volt. Jönnek a katonák, mennek a katonák. Hogy oroszok-e vagy nem oroszok, mindegy.”

A szövegben épp elegendő elbizonytalanító nyelvi eszköz siet az olvasó segítségére, hogy elemi kételkedő hajlama felébredjen s feltegye magának azokat a kérdéseket, amelyek csak őrá vonatkoznak e tárgyban. Például, hogy a legitimizmus és a restauráció, tehát a felvilágosodás és a forradalom utólagos másként látása a korral jár-e, s ha igen, melyikkel: az adott koréval, vagy az ember korával – és így tovább. Elhülyülünk-e, avagy megvilágosodunk?

Grendel Lajos 2023-ban erre is rákérdez, a labda az olvasó oldalán pattog.