NAPLÓ. A szabadkai szappan

Még van pár törmelék belőle, de már a végét járja. Egy délvidéki padlásról került fel hozzánk, mondhatni, a határon túlról a határon túlra, archaikus darabként, kezdetben alig lehetett átfogni, könnyebb volt simogatni, aztán csak folyami kavics alakúra simult. Családi örökségként használtuk, becsben tartottuk; egy általunk nem ismert családé volt, melynek tagjai szétszéledtek a világban, nagyon többet nem is tudunk róluk, Tata mindenesetre él, az övé volt, vagy a szüleié, nem tudni, ki főzte. Merthogy otthon főzték, és mosószappannak készült. Annyira finom volt, hogy az ember, ha kezet mosott vele, egyszersmind mintha kenőccsel is megápolta volna.

Amikor Semmelweis Ignác egy évvel a ’48-as márciusi forradalom és szabadságharc előtt sok tragikus haláleset után rádöbbent, hogy a klórmeszes kézmosás fertőtlenítő hatású, lényegében a kézmosást és a szappannal történő kézmosást fejlesztette tovább. Maga a kézmosás, s egyáltalán, a mosás, a mosakodás (így a lábmosás meg az arcé, ez utóbbié főként gyász vagy sírás után) ősi gyakorlat, a szappan is; szegény Jób, hosszú, kesergő magyarázata során azt is felemlíti, hogy Isten nem olyan, mint ő (tehát nem ember, nem lehet vele perlekedni), „ha rossz ember vagyok”, veti fel, hiába fáradna, ha hóban mosakodnék is meg, vagy szappannal mosná meg kezét, az is hiábavaló.

A szappanfőzés hagyományosan a disznótor után következett, kellett ugyanis hozzá zsiradék meg csont is. A főzés végén a szappan felúszik a folyadék felszínére, szépen elválik tőle, leválaszthatóvá, kikanalazhatóvá válik. Bár Szabó Magda Disznótor című regényében a kettő, mármint a disznótor és a szappan közvetlenül nem találkozik egymással – a cselekmény ugyanis még a disznótor előtt véget ér, de a szappangyártásról sok szó esik: ez annak az ideje, amikor a nagyüzemi szappangyártás mellett Magyarországon elkezdik szorgalmazni azt, amit korábban felszámoltak, a kisiparit, a házit. Ezzel a regényével, szerintem, a Freskó vetekedhet, azt is érdemes elolvasni vagy újraolvasni, mert sok minden elválik abban is, például nagyon szemléletesen a vallás a hittől. A statisztikák, ez a dolguk, rá szoktak kérdezni a vallásra is, tőlem, ha megkérdeznék, vallásos vagyok-e, azt válaszolnám, ellenkezőleg, hívő vagyok. De hát ezek a statisztikaiak nem nyitott kérdések, a legtöbb válasz háromféle lehet: igen, nem, nem válaszolok.

Nem felejtem el, amikor fiunk német, orvosnak tanuló (azóta kitanult, családot alapított, ezért már csak félállást vállaló) barátja, Thomas először járt Pozsonyban, s a gyerek kikísérte, útközben pedig megkérdezte tőle, volt-e valami szokatlan vagy meghökkentő, amit nálunk tapasztalt, ez a kedves és tapintatos ember nem a német szókincsemet meg a kiejtésemet említette, hanem hosszan gondolkodva annyit mondott, talán a szappan. Hogy tudta, van ilyen, amely nem tartályból folyik, hanem szilárd, de látni most látott ilyet először. Az még bolti volt, nem a szabadkai házi. Vannak ilyen meglepő dolgok a világon. Legközelebbi látogatásakor a fiunk azzal lepte meg őt, hogy elvitte a kedvenc dél-koreai rendezőjük új filmjére, épp vetítették Pozsonyban. Eredetiben ment, szlovákul feliratozva, Thomas számára eléggé szokatlan volt.

Még akkor talán a mügéről. Ha valaki valakinek mügét szed, ilyen árulkodó a nyelv, megbízhatóbb a drága navigálóberendezésnél is, akkor erdőben járunk, nagy valószínűséggel bükkösben. Vagy nem járunk, csak vagyunk, ha már a szerelem szedi. A gyereknek azt mondjuk, civirág, ezzel tanítjuk arra, hogy szagolgatjuk, nem kóstolgatjuk, de ettől még persze előfordulhat, hogy a gyermekláncfűből az óvodában nemcsak koszorút fon (óvodáskorú lány apjának egykori tapasztalata), hanem a virágával sárgára festi az alkarja belső felét, s akkor kiderülhet, hogy allergiás. Ebből meg, mondanom sem kell, meglehetősen bonyolult cselekményű történet kerekedik. A mügefogyasztás veszélyeire egy író már régebben felhívta a figyelmet, amikor is Bandika nevű szereplője azzal próbálta vigasztalni Ervin nevű barátját, hogy jobb mügét enni, mint Kim Dzsong Un észak-koreai vezető Vlagyivosztokba vezető páncélvonatával találkozni, gondolom, a Kis-Kárpátokban, ez nem volt bővebben kifejtve. Gondolnánk, akkor a színház biztosabb az erdőnél, ott nincs müge, pedig dehogy nincs, az ifjabb Johann Strauss pl. operettet is írt rá, kifejezetten a szagos mügére, a német Frank Wedekindnek meg erről szól az első színműve, melyben a szerelem és a temető is teret kap; erről a darabról írta Kosztolányi, miután megnézte: „Regényessége a fiatalságnak. Mindenekelőtt pedig a vágy ősi szembekötősdije, az ifjúság mindig megújuló harca, melyet nem tüntet el semmiféle helyes nevelés, vagy nemi fölvilágosítás.” Ezek a márciusi (bécsi, pesti) ifjak, ezek szerint mindig aktuálisak, hiába.