Légoltalmi csuklógyakorlatok civileknek

Konok Péter idei, három és feledik könyve, szaktudományos helyett kissé geilre, amolyan coelhósra sikeredett. Zajos magányában született kollektív alkotása nem uszít, csak feszít. Végtelen egyszerűséggel, igazi kótyagos közösségi élménnyel: kiszámíthatóan, elvártan, katartikusan. Bár, egy megvakult, koszos kis tükörbe ugyan ki szeretne belenézni?

Hölderlin versei – ez áll a címlapon, alig olvashatóan. Belül az ex libris: „Dr. K. H. G. könyvtára”. Naftalinszagú, unalmas akadémizmus helyett „tuti témákkal”. Francia huncutsággal, török áfiummal, labanc fondorlattal. Elég feszes lenne színpadra alkalmzava. Vagy filmre, Miloš Forman és Sándor Pál közös rendezésében, sztálinkapitalista argóval.

Tudákos, deák HUNcutság ez. Csodálatos, játékos, mégis szikár mondatokkal. Lángoló szavakkal. A szóközök és hiányok delikát jelentésével. Kurucos kurjongatásokkal. A lehetőségek végtelen, makulátlan játszóterével. Nem is könyv, inkább csak egy penészes, tudákos füzet. Pár petákért és fabatkáért, sarkantyús krajcárért beszer(v)ezhető mag- és naptár. Kalendárium. Inkább előétlap. Szakácskodóknak. Működnek az éltes, ételes hasonlatok, a ropogtatni való szavak. Az Egységes Tankönyvből, mely élelmiszer-vegyészetet és reklámpszichológiát is tartalmaz. (Nyomokban krumplilevest.) 

Többféle egyen­újság egyféle híreit. Ide-oda csapódik a tudósítás a zsíros falatok között. Egy-két falásnyi fasírt felett, melyektől barnás íveket hányhatunk az almazöld falra. Bár egy lecsóköret arányait nehéz (f)eltalálni. Persze majd bennünk összeállnak. Pa(ra)nccsá és moslékká. Ömlesztett állományjavítókká. De ez már inkább egy bő lére eresztett paprikás krumpli. „Különben azt (t)esszük, amit mások főztek nekünk.” A valósága pedig lesöpri a szájpadlásunkat.

Sajátos tánc ez, rókatánc. Kutyakomédia. „Semmi érdekes: fenyegető, megszokott, őrült rendszerbeszéd. Az egész évben összegyűjtött gyűlölet és elnyomás rezüméje, kiszámított összefoglaló.” Egy példázat. Nem érted? Csak egy sosemvolt történet. Olajbogyókról. Egyszerűséggel, bölcsességgel, nyugalommal. Abszurdan és viccesen. Erdetien, frissen, invenciózusan. Máskor ostobán. És manipulatívan. Absztrakt szimbolizmussal, vizuálisan detektált, kiérlelt formavilággal. Remek agyzsongításokkal, „hiszen nincs benne szó (…) történetekről is csak bizonyos mértékig – inkább afféle lenyomatok ezek.” Kárjelentések. Példamesék. Vagy, ahogy Konok Péter vallja: „Ahogy válogattam ezeket a szövegeket, egyszerre találtam állandó mintákat és kaleidoszkópszerűen változó rémségeket. Úgy meredtem rájuk, mint egy peches fekete rigó (vagy tetszés szerint más madár, mínusz kakukk) a fészkében sorakozó tojásokra. Az egyik valahogy kilóg a többi közül. Többnyire ezekről a kilógó pillanatokról szoktam írni. Ha úgy tetszik, ezek a szövegek mind kakukktojások, és így persze éppen ez bennük a közös: a mindig-másság folyamatossága. Elszálldogálunk a kakukkfészkek fölött, és – ahogy Seneca írta – közben eltelik az egész életünk.”

Az óvatlan olvasónak („feleimnek”) az ömlesztett tézisekből bizo­nyos hiányérzete, máskor pedig egyenesen gyomorégése támad. Az időtlen/idétlen, eredetieskedő erőlködés – némi önkényes malíciával – nyomokban felvizeződik, izgalmatlanná fakul. Amolyan burzsoá metafizikává, ködevéssé, miszticizmussá. Meg testi-lelki gyakorlattá (sic!). Saját(os) világál­la­pottá, verbálszexorgiává. Szimatszatyorunk nagy mondhat­nékjában tamáskodva (Tamás apostolként?) bámulja az embertelenség fémes feszülését. Vadonatúj történelmi korrektúráját olvasva érzékelhetjük, „valami mindig rothad az államgépezetben, és a legjobb, amit tehetünk, ha gogoli orrá szublimálódunk, és magunkat befogjuk.” Vagy süket fülekké, vak szemekké. Elhallgatottá, megvakítottá, alkalmazkodóvá. Önmagunk becsapott és felmentett, ellopott hirdetőoszlopává. Ezen éltes élet dudora tudora, cirkadalmas tótumfaktuma, görcsösen kapaszkodik „valami sosemvolt normalitás ködös ábrándjába.” A „hajléktalankülsejű”, unatkozó Jack Torrance – aki rendszeresen bohóckodik a tévében – borízű hangon rakja partra súlyos rakományát. Fedélzetmesterünk szerint „ez még mindig csak a szokásos semmi…” Ötletszerűen rendezett élceiről, rigmusairól, szakramentumairól, lomtalanításáról így vall: „megannyi eltűnt idő, (...) medvesajt az én keskenyvágányú madeleine-em, elindít ezt-azt, bár egyik gondolatomról sem hinném, hogy alkalmas lenne érzékeny regényfolyamnak (…) műanyag emlékei a műanyag életemnek.” A féljólétben élő anarchista, a szellemi hontalan, az aluljárók kozmopolitája a köz szemetéből él. Proli csúnyaszájjal illeti a közbeszédet, ami amúgy olyan pompás meg üde! A sok felhajtás, a plakátok, levelek, rémhírek, féligazságok csillámporos parádéjában érzékelteti a terror békés hétköznapjait. Szögesdróton innen, őrtornyon is túl. Távol Moszkvától, de „közelebb hozzád, Uram, Felcsút csak egy köpés ide...” De ez az egész groteszk rablótörténet igazi hungarikum, „mimagyar igazság”. Így mehet ez olyan országokban, ahol a rendfenntartása több pénz jut, mint az egészségügyre és az oktatásra?

Konok Péter egyébként történész, publicista, fordító. Magát „addikt szöveggyártónak” tekinti, aki mint mondja, ön- és társadalomterápás szándékból ír. Leginkább blogként használt Facebook-oldalán, illetve folyóiratokban, rádió- és tévéműsorokban igyekszik kiadni magából a Nemzeti Egyetértés Rendszerét. Ívelt íveit válogatva/váltogatva nem tudnék elvonatkoztatni Konok (Nomen est omen) konok karakterétől, aki „máig is leginkább azzal van elfoglalva, hogy meghatározza saját tárgyát és saját kereteit.” Ilyenkor a maga sötét kútjába‘ aláereszkedett vaderi vödör. A saját univerzumában, melynek közepén ülve néz szerteszét. Magában zümmögve, magával megvitatva. Farkasszemet nézve. A hajnalig olvasó, nehezen kelő KóPé, az elvont konstrukciók embere, begyújt a saját cikkeivel. Saját, porhanyós múltjának salakjára már egyébként is máshogy emlékszik, mint korábban. Kevéssé dicséretes gyengeségeiből, önkontójából kitudódik, miként csökkenti törött bokájú lábának csámpás ökológiai lábnyomát...

A 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzített, élményszámba menő könyvbemutatón Konok a promóciós anyag zeneiségére hívta fel a figyemet, mondván: „...bár úgy tudnék írni, ahogy‘ mások zenélni!” A rendhagyó prezentációt Pettik Ádám közreműködésével a Jó volt! zenekar lapozta fel. Valamennyi novella, tárca, rövid (re)akció mögött ott rejlik a zenebona. Mely nem feltétlenül vokális. „Igazi kelet-európai abszurd, legalább annyira színház, mint zene.” A mediátor komponált. Elsősorban (s)ütő(s)hangszerekre. Bárdolt slágert a bárdolatlan lázongás helyett. Szintetizátorra rótt verbunkost. A rendszer működésének ipari zaját elfeledni hivatott szintipop liftdallamot. Így nótázhatnak vegyipari dzsuvába mártott popritmusokra a fehérvári huszárok. Pépnemzeti együttműködésben.

Kaszás Dávid