A történelem az emberi elme legveszélyesebb produktuma?

Kétségtelen, hogy az író darázsfészekbe nyúlt különös szempontú Tahiti utópiájával, többhetes kutatómunka kellene, hogy az ala­pos kritikus kibogozza, mi a valóság, mi a kitaláció a regényben, hiszen Hvorecký rengeteg történelmi tényt kevert szövegébe egyrészt Milan Rastislav Štefánikról, másrészt a párizsi békekonferencia időszakáról, és ezek tényként/fikcióként való kezelése alaptényező az utópia értelmezésében.

A regényt keretként köti össze a mítosz kitalált/valós(?) szövete a világ keletkezéséről egy kókuszdióban, a héjakról valamint az első tahiti ember létrejöttéről, mintha Tahiti történelme és mitológiája befolyásolta volna Štefánik életét is...

Mi is a történet? A fejezetcímek dátumai – 1923, 2020, 1921–22, 1924, 1926, 1976, 2020 és 1911 – Štefánik és lányunokája életidőszakainak történelmi kivetülései az utópia, a párhuzamos-alternatív történelem, a kifordított történelem és a ma szemléletének tükrében.

1923-ban kezdünk: Új-Szlovákia első tahiti nemzeti ünnepén Milan Rastislav Štefánik (akinek közben megismerjük a múltját és tevékenységét, vagyis a diplomatát, a csillagászt, a tudóst, a meteorológust, a költőt, a pilótát és a tábornokot, nem felejtve az adósságait, a betegségeit és nőcsábász életvitelét sem…) repülőgépes bemutatót tartott a sziget fölött, körberepülve Tahiti Liptavit és Tahiti Tatrait. Mindössze egy éve települtek ki a szlovákok a Felvidékről, de a világnézeti összetűzések már napirenden voltak az őslakosok és a terhelyi népviseletbe öltözött betelepülő szlovákok között. Šte-fánik feltehetően elájult egy manőver közben, gépe kigyulladt, a legénység tagjaival együtt életét vesztette. A párhuzamos történelem ellenére a sors ugyanaz maradt, sőt, Tahitin is dombra emelte Dušan Jurkovič a síremléket.

Nagyot ugrunk, csaknem száz évet: 2020 van, Štefánik lányunokája – a rengeteg közül az egyik –, aki 1976-ban született, mint az író (Hvorecký), történészként dédapja életét kutatja, de mivel „…a múltról újra a politikusok döntöttek. A kormányok elsődleges igyekezete a történelem kisajátítása lett”, tudományos mű helyett inkább regényt ad ki Tahiti címmel. Nem lesz nagy sikerű ez a könyv a könyvben: nacionalisták elégetik a regény példányait, a szerzőre ráfogják, hogy Soros György pénzeli, nem a tárgyilagos eszmecsere dönt, hanem az érzelmek. A dédunoka könyve utópia az utópiában: Mi lett volna, ha Štefánik nem vezeti ki a szlovákságot a magyar asszimilációból Tahitira, mi lett volna, ha önálló Szlovákia jött volna létre Trianon után, esetleg egy Csehszlovákia nevű alakzat?

A könyv egyik legérdekesebb része a párizsi békekonferenciáról szóló, csaknem a kötet egyharmadát felölelő rész, amely a történelmi betekintés mellett teret enged a gyakran elferdített és mítosszá emelt tárgyalássorozat nem sokat ragozott emberi vetületeinek is: a háttérpolitika, a kapcsolatok, az önös érdekek, a butaság és tudatlanság, az érdektelenség és nemtörődömség, a nagy fogadások, a nacionalizmus eltakarását szolgáló világbéke-propaganda, a bordélyok, a párizsi éjszakai élet mint a világ jövőjét jelentő tárgyalások háttérszínháza jelenik meg.

Persze, mi, magyarok másként olvassuk a regényt, mint a szlovákok, arra vagyunk kíváncsiak, mit találunk Telekiről, Apponyiról, Beneš hazugságairól… A Tahiti utópia egyik legérdekesebb része a magyar asszimilációs politika Trianon utáni bemutatása: a megmaradt Felvidéken nem a magyar feliratokat tüntették el, hanem a szlovákokat, minden állami alkalmazottnak hűségesküt kellett tennie, a régiókba magyar tanítók és papokat küldtek… – ugye, ismerős? Vajon miként olvasták ezt a szlovák olvasók?

Štefánik dédunokája 2020-ban Magyarországra látogat, egy történelmi konferenciára hívják előadónak. Beszéde, melyben beismeri, hogy a történelmet az emberi elme legveszélyesebb produktumának tartja, mely vágyakra és eszmékre épülve tönkretesz népeket, hamis emlékeket éleszt, hatalmas felháborodást kelt. Ötlete, hogy közösen írjanak történelemtankönyvet, készítsenek tanári segédanyagokat, csak a tényekre koncentráljanak a közös kutatásokban, hogy ne ismétlődhessék meg a múlt, savanyú lenézéssel találkozik.

Különösen jó ötlet volt a turóc-szentmártoni fotográfiák (Štefánik Tahitin az őserdőben, valamint egy tahiti lány képe) és a szövegkezdő és -záró tahiti szlovák himnikus (kitalált) költemények pluszkeretté alakítása. 

S hogy a rendkívül elgondolkodtató szöveg olvasásának miért is kezdetem neki háromszor? Štefánik állítólag humortalan ember volt – hát, a regény szövege is az. Mint egy jegyzőkönyv. Lehet, hogy ez a valóság megkérdőjelezésének textuális kivetülése, de számomra olvasóként mégis azok a részek voltak igazán élvezetesek, ahol a mágikus realizmus halványan ironikus megjelenése olvasmányossá tette a szöveget: „Az őstelepesek azt mondogatták, hogy miután végre megszabadultak a perverz, részeges, lusta és élősködő Paul Gauguintől, megjelent egy másik gyanús idegen különös kedvtelésekkel, és a csillagok meg az üstökösök, de leginkább a helyi lányok iránti rajongással.” Vagy: „Felvidékről élénk munkazaj hallatszott. Szorgalmas férfiak súlyos kalapácsütésekkel távolították el a feliratokat a sírkövekről és emlékművekről. A rengeteg fúrástól-faragástól hólyag keletkezett az ujjaikon.” Ezeket olvasva ugyanis a szlovák irodalom ironikus vonulatából Satinský jelent meg lelki szemem előtt, mosollyal a bajsza szögletében: vajon akkor mi is az igaz, kedves olvasók? Tény, hogy – ha már a szlovák utópiáknál/disztópiáknál vagyunk – Peter Pečonka 2016-os könyve, A somorjai szent mészáros (Svätý mäsiar zo Šamorína – A iné príbehy z čias Malej dunajskej vojny), amely szintén a szlovák–magyar viszony alternatív alakulására épít, sokkal élvezetesebb olvasmány, de a sztereotípiák, az előítéletek, az antidemokratizmus és a nacionalizmus történelmi távlata és annak megoldási lehetősége jobban kidomborodik Hvorecký regényében.

Tényleg a történelem az emberi elme legveszélyesebb produktuma?

Matus Mónika