Ha megmentenek, sem menekülsz... 

A történet két idősíkon játszódik, melyek csak a regény végén találkoznak, fonódnak össze. Az egyik történet 1938-ban Bécsben kezdődik, a hatéves Samuel Adlert édesanyja felteteti az utolsó Kindertransportra, amely sok száz másik zsidó kisgyerekkel együtt az Egyesült Királyságba viszi, megmentve az életét. Apját, akinek rendelője volt egy art nouveau stílusú épületben Bécsben, feltehetően vagy meggyilkolták a kristályéjszakán, vagy deportálták Dachauba. Anyja előbb a szomszéd lakásában bujdosott fiával, majd vízumot próbált szerezni Chilébe (azon az áron, hogy a konzul a fizetés helyett többször megerőszakolta…), a vízumot mégsem kapta meg, így a hegedűvirtuóz Samuel megmentésének egyetlen lehetősége a gyerekvonat maradt.

„A legmakacsabb emlékkép a múltból, amely érintetlenül megmarad majd Samuel Adler emlékezetében, ez az utolsó kétségbeesett ölelkezés, és a könnyben úszó édesanyja lesz, akinek az öreg Volker ezredes fogta erősen a karját, és zsebkendővel integettek, miközben a vonat távolodott. Aznap lezárult a gyermekkora.”

Édesanyja haláláról csak jóval később, felnőttként értesült. Angliában örökbe fogadta őt egy kvéker család, szerették, saját gyermekükként bántak vele. Kivételes tehetsége volt a zenéhez, hegedűművészként 25 évesen New Orleans-ba utazott megismerkedni a jazz-zenével. Megházasodott, házat vásárolt, megöregedett…

81 év múlva keződik a másik történetszál: 2019-ben Arizonában Anita Diaz, a hétéves kislány édesanyjával menekül a fenyegető veszély elől Salvadorból, hogy az Egyesült Államokban találjanak menedéket. 1979 után, ameddig az oligarchia uralkodott a katonai vezetés támogatásával ebben a közép-amerikai kis államban, kitört a paraszti ellenállás miatt a salvadori polgárháború, a kormány pedig folyamatos atrocitásokkal tetőzte ezt: mészárlások, katolikus misszionáriusok és más vallási segélyszervezetek munkatársainak meggyilkolása, halálbrigádok felbérelése… Anitát, aki majdnem teljesen vak, édesanyja próbálja kimenekíteni abból a kilátástalannak tűnő helyzetből, amibe került – egy erőszakos(kodó) és pedofil rendőr karmai közül. Vállalja a hosszú utat az általa szabad országnak hitt Amerikai Egyesült Államokba, ahol – hite szerint – ha eleget dolgozik, békében élhetnek majd.

Érkezésük azonban egybeesett az új bevándorlási politika életbe lépésével, így a kislány hamar egyedül találja magát a határ menti menekülttáborban, mert a szülőket szétválasztották a gyerekeiktől, ezzel is elijesztve a családokat attól, hogy megpróbáljanak amerikai területre jutni. Egy segélyszervezet próbálta megtalálni Anita anyukáját, aki helyett talált egy USA-ban élő távoli rokont, aki ideiglenesen, már a Covid alatt, befogadhatta a kis Anitát: Samuel Adler házvezetőnőjét... A két történet, a két sérült lélek: Samuel és Anita itt és ekkor találkozik.

A regény a gyerekkor brutalitásának egy ember életére gyakorolt hatásáról szól, az anyai szeretetről, mely képes lemondani saját gyermekéről, csak annak majd jobb élete legyen, ennek lelki következményéről, egész életre gyakorolt hatásairól mutat képet, a náci korszak és a közelmúlt történelmének következtében kettétört életek párhuzamba vonásával. Az emberi gonoszság, hatalomvágy nem változik, de az emberi jóság sem kiirtható.

Mélyen szégyellem, hogy nem tudtam és nem is érdeklődtem soha alaposabban, az általános műveltséget meghaladóan, a közép-amerikai országok történelme iránt, ahogyan azt sem értem, miért nem tudtam az emberi jogokat sértő határ menti intézkedésekről. Talán, ami messze van, ami távoli, nem tűnik ugyanannyira fájdalmasnak, mint a hozzánk közeli? Talán a messzi helyek gyermekeinek fájdalma nem annyira szembetűnő? Talán azért kell ilyen történeteket megírni, kiadni, olvasni, hogy az emberi fájdalmon keresztül tudatosítsuk, mindegy, hol bántanak a Földön bárkit, az ugyanolyan fájdalom? Meddig cipel(het)jük magunkkal saját traumáinkat, mit tudunk tenni, hogy másokon segítsünk… erre a kérdésre mindenkinek önmagának kell felelnie, amikor szembesül saját traumáival, vagy amikor mást szenvedni lát.

Matus Mónika