Mentse meg magát a hercegnő – de ne így!

A 2010-es évek elejétől az Instagram előretörésével az „Instavers” mint műfaj is teret hódított, főleg Rupi Kaur Tej és méz című verseskötetének köszönhetően. Az „Instaköltészet” ma már nem csupán egy, a közösségi platformon elterjedt műfaj, annál sokkal több, miután Kaur kötete megjelenésének évében csak Nagy-Britanniában 3,5 millió példányban kelt el. És ahogyan azt minden, szélesebb közönséget megszólító kötetnél megszokhattuk, Kaur-hasonmások százai jelentek meg a platformon, akik hasonló lírát akartak írni, mint ő. Amanda Lovelace kötete is ezek közé tartozik.

Formai szempontból a tipikus „Instavers” egy három-hét soros, központozás nélküli (vagy minimális központozással ellátott), mondatkezdő nagybetűt nem tartalmazó, balra igazított mű, melyhez a cím alul kötőjellel kapcsolódik. Témájukat tekintve két csoportra lehet osztani őket: társadalmi, illetve egyéni problémákat feldolgozó versekre. Előbbiek közé tartoznak például a homofóbia, a migráció, a rasszizmus, valamint a különböző tabutémák (menstruáció, a női test idealizálása, szexualitás), utóbbiak pedig a szerelem, a női lét és a veszteségérzet tematikáját foglalják magukba. Lovelace verseiről elmondható, hogy formai szempontból tipikus „Instaversek”, tartalmi szempontból pedig inkább egyéni problémákat dolgoznak fel – mint például a szülő halála, a gyász, az étkezési zavar vagy az alkoholizmus.

Ha ránézünk a kötetre, egy letisztult, fekete alapon arany-fehér betűkkel ellátott borítót látunk, melyen egy hercegnő  arcának „egyvonalas” illusztrációja látható. Az első gondolatom az volt, hogy mintha ilyet már láttam volna valahol, de ez a véletlen műve is lehet, hiszen Rupi Kaur Tej és méz című könyve szinte a megszólalásig hasonló. A „véletlent” mint tényezőt azért is említeném meg, mivel a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában a két kötet ugyanazon sorozat részeként jelent meg, azonban ha ettől a ténytől eltekintünk, és megnézzük mindkét borító eredetijét, ezen „véletlen” illúziója azonnal szertefoszlik.

Ha viszont már itt tartunk, hogy eszünkbe jutott a tej és a méz meg Rupi, legalább azt várjuk, hogy egy hasonló, közép-magas minőségű feminista verseskötettel állunk szemben. Sajnos azonban ez az illúzió is szertefoszlik, amint belekezdünk az olvasásba.

A kötet négy ciklusra oszlik, ezeket római számmal jelölte a szerző. A szerző A hercegnő című ciklussal indít, ezt követi A királykisasszony című, majd A királynő és a Te című ciklussal zárul. E címek alapján a (naiv) olvasó azt gondolhatja, hogy az első három ciklusban valamiféle jellemfejlődés várható, az utolsóban pedig hozzá intézi szavait a szerző annak reményében, hogy valamiféle katartikus, lírai életvezetési tanácsot ad neki. Illúzió-szertefoszlás III., hogy én is a római számoknál maradjak.

Azt mindenképpen meg kell említenem, hogy Lovelace valóban fontos témákat feszeget, amelyeknek nyilvánvalóan teret kell adni a költészetben is. A témával kapcsolatos gondolatokat azonban át lehet adni egy költői nyelvet megfelelően használó, trópusokkal teli, epigramma hosszúságú csattanós művel, vagy egy olyannal, amelynek olvasása közben az ember úgy érzi, mintha a költő naplóját olvasná (kéretlenül), és mintha minden egyes elolvasott vers után csak jobban megbizonyosodna róla, hogy ezt egy mérges, tizennégy éves kislány írta, aki kétpercenként azt ismételgeti, hogy „összejött az élet”. Ez utóbbi Lovelace kötete, akit szívesebben simogatnék meg, adnék neki kakaót meg egy százas zsepit, sőt pénzt is, csak ne írjon több verset.

A kötet mentségére szóljon, hogy csupán egy másfél-két órás „olvasmányélményről” van szó, de – miután egy héttel ezelőtt Rupi Kaur Tej és mézét olvastam el ugyanennyi idő alatt, ami közben minden más megszűnt létezni, és csak én voltam meg ez a szakértők szerint nem szépirodalmi kötet, ami (nem szégyellem) felhúzatta velem a lábam a szívemhez, és a hideg futkosott tőle a gerincemen, és örültem, hogy tudok olvasni, és tudom értékelni a kortárs („Insta”-)költészetet és nem ragadtam le ott, hogy jól csak a klasszikusok írnak – itt hiába ültem lábfelhúzva alapból is, hiába forgattam a ceruzát a kezemben, hiába vettem fel eleve bő pólót, hadd legyen nagyobb futópályája a hidegnek a gerincemen, nem történt semmi. A fogaim elkezdték gyötörni a szám belsejét, a fejemben pedig Amanda volt az az ember, aki leszólít a villamoson, és mindenáron el akarja mesélni az élettörténetét, én pedig mélységesen bánom, hogy otthon felejtettem a fülhallgatóm.

A ceruzás megjegyzéseim szinte kivétel nélkül negatívak voltak. Az első ilyen azonnal egy képzavar volt: a költő történetesen egy olyan esetet mesél el, ahol az anyja egy kockacukrot nyújt felé, majd amikor a lírai én a szájába teszi, rájön, hogy ez egy „kockasó”. Na, éppen ez a probléma, hogy „kockasó” nem létezik, így akár allegórikus történetről van szó, akár nem, ez egy olyan módon váratlan fordulat, ami után az olvasó hátradől a székében, felnéz a plafonra, és bánja, hogy bármikor is meg akarta menteni önmagát.

„Mivel / nem lehetett / szárnyam / az / utánzatot / arany / flitterbe / mártva / viseltem”. A vers címe: Önjelölt tündér tornacsukában. Ha valaki el tudja nekem magyarázni, hogy miért nem értem ezt a verset ötödik olvasásra sem, írjon nekem. Ez csak egy vers a sok közül, amik nemhogy nincsenek túlírva, hanem kontextus nélkül teljesen értelmezhetetlenek.

Mintha egy tizennégy éves, mérges kislány lenne a szerző – írtam fentebb, ugyanis nem hagyhatom szó nélkül azt a tényt sem, hogy a szerző teljesen indokolatlan helyeken használ trágár szavakat, amelyek nemhogy nem tesznek hozzá a szöveghez és nem egészítik ki a megfelelő módon, hanem úgy érződik, mintha azt akarná bemutatni, hogy egyáltalán meri használni ezeket a szavakat. Ez viszont épp egy olyan dolog az irodalomban, amit ha valaki tinédzser kora óta művel, akkor legkésőbb húszévesen abba is hagyja. Reméltem, hogy ezt sosem kell leírnom, de ne „káromkodjunk” csak azért a versben, mert merünk. És hogy ezt csak egy példával alátámasszam, íme: „Egyszer volt / hol nem volt / a hercegnő feltámadt / hamvaiból / amivé sárkány szerelmei / változtatták / & / megkoronázta / magát / önmaga / kibaszott / királynőjévé.” És ezzel nincs is semmi gond, amíg a verset egy tizenéves írta, akivel most szakított élete első szerelme, ezért úgy gondolja, hogy a versírás meg Meghan Trainor No című számának folyamatos hallgatása majd megmenti az életét.

A szerzői életrajz alapján azonban Lovelace 2014-ben a Brookdale Community College-ben angol irodalomból szerzett diplomát, jelenleg pedig a Kean Universityn tanul angol irodalmat és szociológiát. Szellemesen feltüntetik, hogy „ír, miközben valószínűleg inkább figyelnie kellene az órán”. Megjegyzésképp ennyit írtam oda: „IGEN.”

Hogy ne én legyek az a konzervatív, hetvenpluszos, ablakot hangosan bevágó irodalomszakértő, aki szerint csak az a verseskötet jó, amit leöntöttek kávéval, leettek zsíros kenyérrel, megsárgultak a lapjai a nikotintól, lenyelte és kiköpte egy bárány, és része a világirodalmi kánonnak, ezért szeretnék rámutatni, hogy aki nem olvas sok verset, és éppen most küzd a fent említett problémákkal, olvassa el ezt a könyvet, mert előfordulhat, hogy olyan gondolatokat talál benne, amelyek éppen azon a helyen simogatják meg a lelkét, ahol arra szüksége van. De ebben az esetben hagyjon figyelmen kívül mindent, amit leírtam. Vagy írjon egy ellenkritikát. Vagy hívjon el egy kávéra. Én fizetek.