Trükkös karrieristák

Ha valakinek még nem esett volna le, a politikusi karrierek szinte kizárólag a semmit-, vagy éppen a nagyotmondó sóderolásra épülnek. Közép-Európában kiváltképpen. Errefelé ugyanis a közismert előzmények miatt, értsd az intézményes butításon alapuló kommunista érát, általában az olyan idült munkakerülők kerülhetnek még most is helyzetbe, akik legalább dumálni hajlandók és tudnak is – főleg kocsmai szinten. Tökmindegy az is, mit és miről, hiszen a választók többségének ugyanúgy nem szakmája a politika, mint azoknak, akik saját karriervágyuktól vezérelve, avagy számító, haszonleső külsős „politikai befektetők” ösztönzésére állnak föl a hordókra. Ha a választók többsége tisztában lenne mindezekkel a közhelyekkel, valamicskével talán normálisabb emberek ülnének a parlamentekben. Legalább a kis egyszeregyet ismerő választót pedig nem kerülgetné naponta többször is szélütés egy-egy politikusi megnyilvánulás miatt…

Például a szlovák kormány alelnöke, Dušan Čaplovič minapi szájmenése sem gerjesztett volna olyan érzelmi viharokat bizonyos szlovákiai magyarokban, mint amilyeneket gerjesztett. Čaplovič, ugye, arról beszélt, hogy a szlovákiai magyarok keményen asszimilálják, azaz magyarosítják a köztük élő romákat. Hogy ők maguk minél többen legyenek, mégpedig a szlovákok rovására... Az „elmagyarosítás” technológiájára természetesen nem tért ki szónokunk, mert vélhetően tudja, a szlovákiai magyarok – a szlováksággal ellentétben(!) – nem rendelkeznek olyan intézményrendszerrel, amely lehetővé tenné, hogy bármilyen nációt bekebelezzenek. Azt viszont Čaplovič biztosan tudja, hogy pártja, a Smer kirekesztő nacionalizmusra és összeesküvés-elméletekre fogékony, tehát hülye választóit karban kell tartania. Nem beszélve további hívek toborozásának fölötte szükséges voltáról… A szlovákiai magyarok fölszívódásáért drukkoló szlovák nacionalistákon kívül a szlovák érzelmű, azaz a szlovákság által már asszimilált romák soraiból…

Itt van aztán Robert Fico, aki naponta süketel bele a vakvilágba. Egyszer a multinacionális üzletláncokkal acsarkodik, másszor a bankokat aprehendálja, aztán azokat az újságírókat szívatná, akik általában rajtakapják őt a semmitmondó hőbörgésen. Legújabban a magán-egészségbiztosítókat tessékelné ki az országból, mert azt merészelték fölróni neki, hogy az állam nevében meglopta őket. Az állami útonállás következményeként pedig a nemzetközi döntőbíróságok valószínűleg olyan, több tízmilliárdos pönálékat rónak majd a Juro Jánošík véreire bízott államkincstár, vagyis tulajdonképpen az adófizetők nyakába, hogy arról koldulhatnak. Bár a kizárólag a mának, a pillanatnyi politikai sikereknek élő politikai bűvészinasokat egyáltalán nem érdekli, milyen következményekkel járhatnak népbutító trükkjeik… Egyelőre igazuk is van. Amíg maga a lehetséges választók tömegei olyan könnyedén megvezethetők a lehető legprimitívebb hasbeszéléssel is, mint amennyire azt az aktuális közvélemény-kutatási eredmények tanúsítják…