Trianon tűnő árnyai

Az emberek nem értették, mi történt, miért kell az ezeréves országot feldarabolni, szétszabdalni az egybetartozó tájakat, vidékeket, miért kell eddig nem volt mesterséges államokhoz és a török hódoltság alól alig félszázada felszabadult balkáni országhoz csatolni a történelmi Magyarország több mint kétharmadát. Mit vétett a magyarság, amely évszázadok óta küzdött a függetlenségért és a Kárpát-medence egységéért?

A határokat a magyar érdekeket figyelmen kívül hagyva az „utódállamok” vélt vagy valós gazdasági érdekeinek megfelelően húzták meg. Színmagyar területeket csatoltak Csehszlovákiához, a Román Királysághoz és a Szerb-Horvát Királysághoz. De még Ausztria is széles sávot kapott. A Baross Gábor által zseniálisan kialakított vasúti rendszer is hátrányunkra vált: a körvasútsor is kívül rekedt a határokon, megnehezítve a határra került országrészek belső közlekedését. A magyarság részére nem volt kegyelem, politikusai hiába kértek népszavazást, s hiába hivatkoztak a wilsoni önrendelkezési elvekre. Az elvek a nagyhatalmi érdekeknek alárendelt szólamok maradtak. Elborzadunk, ha kezünkbe vesszük a korabeli dokumentumokat. A szétdarabolók étvágyát szinte semmi sem korlátozta: a déliek Pécset, a keletiek természetes határnak a Tiszát követelték, a bölcs européer tudós pedig a Dunántúl nyugati részét akarta korridorként megszerezni a déli és északi szláv szféra összekapcsolása végett. Rajtunk kívül mindenkinek volt szava az osztozkodáskor.

Melyik nemzetet ne sokkolta volna ekkora csapás? A sérelem hatalmas súlya lehetetlenné tette a mély nemzeti önvizsgálatot, amire pedig nagy szükségünk lett volna. Hol rontottuk el? Miért nem hallgattunk Eötvösre, Mocsáryra, Jászira, Adyra? A katasztrófa fájdalma lehetetlenné tette, hogy felismerjük az ezer éve velünk élő nemzetek igazságát.

Az 1912-es Magyar Statisztikai Évkönyv szerint a történelmi Magyarország lakossága közel 21 millió volt (Horvátországgal együtt). Közülük magyar anyanyelvű 10,05 millió, 48,1 százalék, magyarul beszélt kereken 12 millió, 57 százalék. A románok közel 3, a szlovákok és a németek 2-2, a horvátok 1,8, a szerbek 1,1 milliónyian éltek itt. A magyar társadalom és vezető rétege nemigen akart a nemzetiségi kérdéssel szembenézni. Elkábította magát a millennium görögtüzeivel, a gazdasági fejlődés eredményeivel, elkényelmesedtek, hiszen bármerre jártak az országban, mindenütt beszéltek magyarul, a városokban többnyire magyar többséget vagy dominanciát érzékeltek. (Pozsony lakosságának 42 százaléka német, 41 százaléka magyar, 15 százaléka szlovák anyanyelvű volt, míg a megyében közel 50 százalék volt a szlovákok aránya, 42 százalék a magyaroké és 7 a németeké. Kolozsvárt a magyarok aránya 83,4 százalék, Kolozs megyében viszont a románok aránya megközelítette a 70 százalékot.) A nemzetiségi értelmiség kitűnően beszélt magyarul, óriási többségük magyar közép- és felsőiskolában végzett. A magyar politikai osztály (Horvátország kivételével) elzárkózott a legelemibb nemzetiségi önkormányzati igényektől is. Történelmi hiba volt a Monarchia egyik legfejlettebb részének, Csehországnak kihagyása a kiegyezésből. A csehek nemzeti törekvéseinek ignorálása erősen hozzájárult a Monarchia felbomlásához.

Amikor az ország lelkesen belemasírozott a világháborúba, elindította a felbomlás folyamatát. A magyarság és vezetői a nyolcvanas években voltak érdemi döntési helyzetben. De nem tudták a millenniumot közössé tenni a Magyarország történetében részt vevő valamennyi nemzet és népcsoport számára. Hamis képet vetítettek a lakosság elé, az önelégültség elfedte a kirekesztést abban a korban, amikor a szabadelvű kormányzás más tekintetben elősegítette az ország valamennyi népét szolgáló fejlődést. A nemzetek együttélésének egyre súlyosbodó ellentmondásait nem oldották meg, sőt elnyomtak és megtoroltak számos nemzetiségi megmozdulást. Jó paktum, tartós barátság – tanították a rómaiak. Nem tudtuk időben megkötni a jó paktumokat.

Az utolsó döntési lehetőség 1914 nyarán volt. Nagyon kevesen voltak, akik megpróbálták megakadályozni a végzetes háborút. Trianon után már csak rossz és rosszabb választások voltak. Kényszerpályára, zsákutcába került az ország. A két háború között a nagyhatalmak érdekei a közép-európai térség megosztására irányultak. Jogos és igazságos érdekeinket csak e célnak alárendelve akceptálták, és úgy is csak részben. A magyarság helyzetét sem érzelmi momentumok, sem az önrendelkezés, sem az igazságosság elve nem befolyásolták.

Az utódállamok kormányai – maguk is érezvén a rendezés igazságtalanságát – kénytelenek voltak fokozni a gyűlöletet. Voltak jóhiszemű hangok is, de ezeket elnyomta a soviniszta hangzavar. A sarokba szorított és kétségbeesett magyarság irredenta kényszerpályája még fokozta ezt a gyűlöletet. Minden utódállam igyekezett megideologizálni a területszerzéseket és a magyar lakosság elcsatolását.

A gyűlöletet tovább fokozták a bécsi döntések, holott – első rátekintésre – ezek a döntések az etnikai rendezés elvét figyelembe véve igazságosabbnak tűntek a trianoninál. De nem jelentettek megoldást, mert náci döntőbíráskodás eredményei voltak, és újabb sérelmek forrásai lettek. Bármerre tologatnánk a trianoni „sárkányfogvetemény”-határokat, mindenképpen igaz és jogos érdekeket sértenének. Semmiféle határmódosítással nem lehet megoldani, hogy a magyarság összefüggő területen, önálló államban éljen. Gondoljunk csak az enklávékra, a Székelyföldre, a városi szigetekben élő magyarságra.

A fő baj az, hogy a trianoni tragédiából csak a magyarok elvesztését láttuk, azt már nemigen, hogy elvesztettük a velünk ezer éve szimbiózisban élő horvátokat, szerbeket, szlovákokat, a több száz éve velünk élő románokat, németeket, ruszinokat is. Bennük sem tudatosult, hogy nemcsak mi vagyunk vesztesek, ők is elvesztettek minket. A Kárpát-medence népei egymásra hatva, egymásba olvadva, de kultúrájukat megőrizve, gazdagítva és átadva élték sokszínű életüket közös gazdasági és állami egymásra utaltságban.

Minden nemzetben voltak, akik a közös érdekeket felismerték, de kevesen figyeltek rájuk.

Most, Trianon 83. évfordulójára hála istennek gyökeresen megváltozott a helyzet. A szovjet diktatúrarendszer a rossz emlékű Varsói Szerződéssel együtt felbomlott, a térség államainak többsége megindult a szabadság útján, s érvényesülnek bennük az emberi és politikai jogok. Keservesen, a múlt nehéz terhével a hátunkon kell kialakítani a demokratikus jogállamot, a tagolt, önszerveződő társadalmat olyan országokban, ahol soha nem volt igazi demokrácia, valódi parlamentarizmus, sokrétű, nemes értelemben véve: polgári társadalom.

Ebben a nehéz folyamatban egyre több ország politikai elitjében tudatosulnak közös érdekeink. Érték- és érdekközösség van születőben, dacolva a múlt gyűlölködéseivel, meg nem értésével.

A térség országainak egy része most csatlakozik az Európai Unióhoz, más része minél előbb követné őket. Az unió maga is évszázados gyűlölködések és szörnyű háborúk földjén jött létre, és egymással kegyetlen háborúkat vívó, soviniszta, saját nemzetiségeiket elnyomó és fölemésztő nemzetállamok létesítették a világháborúk kataklizmája után.

Ilyen nemzetállamok alkották az egységesülő Európa magját. Ha ők szembe tudtak nézni múltjukkal, ha ők felismerték közös érdekeiket, és elfogadtak közös értékeket, ha franciák és németek Verdun másfél millió halottjának, a második világháború megszámlálhatatlan áldozatának emlékével is kezet tudtak fogni, akkor mi is. Akkor az Európa innenső felén élő népek is együtt tudnak élni egy nagyobb, tágabb hazában, mint amilyenről valaha álmodoztunk.

Ezt sok politikus felismerte a rendszerváltás után. Antall József kezdeményezte a visegrádi együttműködést. A következő kormányok folytatták az integrációs erőfeszítéseket, amelyek főbb állomásai voltak a „Partnerség a békéért” mozgalom, majd a NATO-csatlakozás. Érték- és érdekközösség alakult ki, amelyre építhetünk. Ügyvédei vagyunk a térség azon államainak, amelyek még nem juthatnak be az unióba, húzzuk őket magunk után.

Fontos mérföldkőnek tartom Pavol Hrušovský szlovák házelnök nagy ívű beszédét a Szlovák Köztársaság kikiáltásának tizedik évfordulóján, amely a közös szlovák–magyar történelem megbecsülésére és a megbékélésre, a múlt hibáival való szembenézésre szólít fel. Viszonoznunk kellene ezt a gesztust.

Az egyesülő Európában minden nemzet többségi és kisebbségi lesz egyszerre. Közös normákat fogadunk el és érvényesítünk. A XX. század második felének nagy vívmánya az emberi jogok bővülő körének valóságos érvényesülése úgy, hogy azokat a többség sem korlátozhatja. Ez a klasszikus demokrácia meghaladását jelenti. A határok elveszítik elválasztó, kirekesztő jelentésüket, kizárólag közigazgatási szerepük lesz. A határokon átnyúló régiók rendszere pedig – jelentős gazdasági előnyökkel – újraegyesítheti a természetesen összetartozó, de korábban szétszakított tájegységeket.

Ez az, amire Trianon óta egy sor generáció vár, ez az egyetlen megoldás történelmi traumáink feloldására. Aki ezt az egyetlen lehetséges utat elállja, az a magyarság ellen van, bármit is papol. Aki az integráció ellen dolgozik, az tovább élteti Trianont, betonfalakká merevíti a „sárkányfogvetemény”-határokat.

Adjunk hálát istennek, hogy végre megnyílt a lehetőség Trianon modern meghaladására, csak el ne rontsuk. El ne rontsák meggondolatlan politikusok, ostoba heccemberkék!

A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője