Repedező jégpáncél

„De kár, hogy nem tudok magyarul! Szívesen váltanék egy-két szót ezekkel a kiváló táncosokkal” – mondta a Szegedi Kortárs Balett kassai előadását követő fogadáson egy színszlovák csúcshivatalnok, aki fiatal korában néptáncos volt, és mint ilyen, szakmai szemmel látta meg a világszínvonalat Juronics Tamás Carmina Buranára kreált koreográfiájában. Tegyük hozzá, hogy Carl Orff dalciklusa valami olyasmi a komolyzenében, mint a könnyűműfajban a Yesterday, a filmvásznon a Casablanca, vagy a gasztronómiában az őszibarackkal töltött rántott pulykamell. Talán pont ezért tűnik első hallásra merész vállalkozásnak balettzenét „csinálni belőle”, bár ezt annak idején már Markó Iván is megtette. A szegediek viszont minden eddiginél lenyűgözőbb, ötletgazdagabb és közérthetőbb formában prezentálták az őskáoszból kikászálódó véglények emberré cseperedését. Az érzelmeknek, a babonáknak, a szerelemnek és a halálnak nincs nyelve, illetve a tánc nyelve mindenütt egyformán érthető. Juronics jelenleg Pozsonyban rendez balettet Bartók zenéjére, egy komoly érdeklődőt már tudok, az említett csúcstisztviselő ugyanis autóba fog ülni, és elmegy a bemutatóra. Nagyon halkan azt is megjegyezte, hogy reméli, a kassai Állami Színház balett-táncosai közül sokan látták a magyarok előadását, mert bizony lenne mit tanulniuk tőlük. Alig hittem a saját fülemnek, az illetőt ugyanis mindeddig tipikus „magyarfalónak” tartottam, aki nem iszik Unicumot, nem eszik Pick szalámit, nem ugrik át lottózni, gyermekkorában nem játszott Rubik-kockával, és véletlenül sem mondana jót egy magyar művészeti produkcióról. Ám még ha tévednék is mindezeket illetően, egy biztos: nyilvánosan sosem sajnálkozna amiatt, hogy nem beszél magyarul. Úgy látszik, az a bizonyos jégpáncél az elmúlt hét vasárnapján repedt meg, és én tanúja lehettem ennek.

Már csak ezért is érdemes volt Kassán rendezni a Magyar Kulturális Napokat.