Quo vadis, Szerbia?

Először elvesztette az ellenőrzést a volt jugoszláv tagköztársaságok felett – mert hiába volt a „Nagy-Jugoszlávia” szövetségi állam elméletileg egyenrangú tagköztársaságokkal, azért a szerbek domináltak. Jelentős szerb kisebbség élt ugyanis a mai Horvátország területén, Boszniában és maga Szerbia is a legnagyobb – de nem a legfejlettebb – tagköztársaság volt. Még ma is érvényes, hogy Szerbia hosszú távú stabilitása nélkül maga a Balkán sem lehet stabil, de az már rég nem, hogy Belgrád akarata ellenére nem lehetett egyetlen vitás kérdést sem rendezni a térségben. Számtalan elemzést írtak már arról, mi vezetett a jelenlegi helyzethez, azért a múlt helyett foglalkozzunk inkább a jelennel és a jövővel.

Ami látszólag a legfontosabb kérdést, tehát Koszovó és Szerbia viszonyát illeti, nyilvánvaló, hogy Pristina a közeljövőben deklarálja függetlenségét. A legérdekesebb az, hogy Koszovó függetlenné válását a szakértők már évek óta, nagyjából 2001–2002 óta tényként kezelik. Természetesen más a szakértői szint és más a politikai. A politika szintjén a független Koszovó nagyon sokáig – hivatalosan – nem került szóba, mígnem néhány éve az Egyesült Államok és az európaiak közül Nagy-Britannia jelentették ki egyre határozottabban: nincs értelme az időt húzni. A független Koszovó tény, ha formálisan még nem is az, ezért a legjobb, ha inkább a realitásokhoz igazodik a politika is. Oroszországban sem egyér?telmű a helyzet. Bár Moszkva a koszovói függetlenség határozott ellenzője, ne gondoljuk, hogy mindezt a szerbek érdekében teszi. A retorika és a hivatalos megnyilatkozások szintjén természetesen így van. A realitás azonban az, hogy Moszkvát nem igazán érdekli Szerbia, hiszen az elmúlt évtizedben minimálisra csökkent az orosz geopolitikai befolyás a Balkánon. Oroszország számára Szerbia és Koszovó ügye globális stratégiai játszma részlete, amely az USA és Moszkva között folyik. Egyébként hasonlóképpen, mint a csehországi és lengyelországi rakétavédelmi rendszerek: nincs az a komoly szakértő, aki komolyan venné, hogy a tíz elfogórakéta veszélyezteti a több ezer robbanófejjel rendelkező orosz stratégiai arzenált. Maguk az oroszok sem, minden kardcsörtetés ellenére.

A nagy kérdés az, hogyan birkózik meg Szerbia Koszovó elszakadásával. Szándékosan nem írtam, hogy elvesztésével, mert Belgrád már rég elveszítette ellenőrzését Koszovó felett, ezért már „csak” formális elszakadásról beszélhetünk. Az elmúlt csaknem egy évtizedben ugyanis Szerbiában szinte minden a koszovói probléma körül forgott, teljesen lekötve ezzel az ország energiáit és figyelmét. A szerb politikai elit annyira a koszovói kérdést helyezte a középpontba a belpolitikában, mintha más gondja nem is lett volna az országnak. Ráadásul olyan helyzetbe manőverezték bele magukat, amelyből nagyon nehéz kievickélni: az utolsó pillanatig azt kommunikálják a lakosságnak, hogy Koszovó megtartható, holott mindenki tudja, ez nem így van. Mindennek a társadalomra gyakorolt frusztráló negatív hatását nehéz megbecsülni, de ha példát akarunk, elég megnézni a legutóbbi elnökválasztás első fordulójának eredményeit. A radikális erők előretörése szinte természetes ilyen helyzetben, viszont hosszú időt vesz igénybe pacifikálásuk. A kiút első állomása az lenne, hogy – bármilyen fájdalmas is – a szerb politikai elit a realitásokból kiindulva kommunikáljon a lakossággal Koszovó ügyében. Ha Belgrád nem Koszovót állítaná külpolitikája középpontjába, amely minden mást determinál, akkor felszabadulnának energiái például az európai integráció irányába. Hasonló a helyzet a belpolitika terén is: Koszovónak nem kellene paralizálnia a politikai életet Szerbiában, hogy ne vegye el a felesleges energiákat valami, ami reménytelen. Egyébként a koszovói függetlenség ellenzői még nem válaszoltak arra a kérdésre, el tudnak-e a szerbek képzelni egy olyan Szerbiát, ahol a lakosság 25 százaléka albán, és ez az arány egyre növekszik. Ez azt jelentené, hogy a közös ország vezetésében egyre nagyobb szám?ban vennének részt az albánok, ráadásul, ha a jelenlegi demográfiai trendek nem változnak meg radikálisan, néhány évtized múlva a jelenleginél sokkal nagyobb lenne az albánok részaránya és az országon belül elfoglalt súlya. Márpedig ez az, amit a szerbek semmiképpen nem akarnak. A megoldás tehát az lenne, hogy „el kell felejteni” Koszovót – ahol a körülmények szintén messze vannak egy ideális államétól – és Szerbia jövőjére kell gondolni, az európai és euroatlanti integrációra, a gazdasági fejlődésre. Tehát reális helyzetértékelésből kiindulva alakítani a politikát, nem érzelmi alapon. Mi ennek az útnak az alternatívája? A társadalmi frusztráció állandósulása, nemzetközi elszigeteltség, a radikális politikai erők előretörésének állandósulása.