Politbrutál

Mai szurkapiszkámban a napi politikától való viszolygás, hovatovább undorodás szimptómáira szeretném felhívni a figyelmet. Soraim olvasói négy ponton adhatnak hangot orrhuzigálásuknak: a politikai iszapbirkózás unalmas; a politikusok kölcsönös utálkozásban megfürdetett emberek; a hatalmi erőszak politikai válságot szít; a kormánybuktató ambíciójú ellenzék ne csak a parlamentben legyen az igazmondás bajnoka, hanem főként a hétköznapokban, mert a nép póztalanul azt kívánja, őhozzá szóljanak, s úgy, hogy ő is megértse!

Mindez annak apropóján jut eszembe, hogy a szlovák miniszterelnök a Lisszaboni Szerződésről szóló országházi vitában unióellenes kekeckedőnek és túszejtő zsarolónak mondta parlamenti ellenzékét, amiért az oppozíció a készülő, a szólásszabadságot korlátozó sajtótörvény visszavonásához kötötte a szóban forgó dokumentum azonnali ratifikációját. Magyarán és kormányzati tálalásban: kifelé, Brüsszelnek demokrácia és tuti európaiság; befelé sajtószabadság helyett ajtószabadság! Betegségeim tudatában ép elmével kijelenthetem: a kabinet részéről remek árukapcsolás. Nívóját tekintve körülbelül olyan, mintha én este tízkor azt mondanám a kutyámnak: Gyere, Romy, kiugrunk a faluszéli benzinkúthoz ólommentes végbélkúpért... De mert épp ép elmémre hivatkoztam, nem folytatom a párhuzamkeresést, pusztán szerényen megjegyzem: politikusi rangot, kormányzati tekintélyt, normális társadalmi légkört bölcs elvek, pozitív eszmények, jó programok adhatnak és nem a heveny uszulás, a verbális agresszió. Mindezt tudatosan ignorálni maga az igazi gyávaság. Mert bizony gyáva, aki meghallgatni sem bírja az ellenzék kritikáját, aki képtelen tárgyszerűen és a demokratikus normáknak megfelelően méltányos parlamenti küzdelmet vívni. Képtelen, hiszen ő érzi, tudja csak igazán, hogy miután pártja lassacskán két esztendeje sorra megtagadta az európai szociáldemokrácia minden értékét, ma már csak az indulat gerjesztésére számíthat.

Aki nem vak láthatja, aki nem süket hallhatja, hogy a kormányzati celebrációk szervezői és rétorai ismerik az alantasan álszent vádaskodás eszköztárát. Pedig már ők is egy oly politikai garnitúra vezéralakjai, akik az elmúlt másfél évtizedben szépen gyarapodtak. Odafönn az uborkafán mégis kizárólag a politikai ellentábor kiváltságairól s javairól harsognak rendületlenül; mintha gyorsan szerzeményezett vagyonuk meg egyéb javaik alapján ők maguk nem tartoznának legalábbis a felső tízezer köreibe. Nos, „talajközeiből” üzenem: Uraim, a szociális demagógia a vagyontalanok bocsánatos fegyvere – de amikor az újgazdag föld-, vállalat-, szőlőtulajdonosok és kacsalábon forgó haciendabárók száján dőlnek a „kisemmizett emberek” sérelmei, az már gyomorforgató farizeusság.

Jóllehet, azt is tudom, hogy a mezei polgárnak nehéz eligazodni e politbrutálban, kiókumlálni az igazat az ügyes manipulációk, nagyotmondások mind szövevényesebb hálójából –nekünk mégse legyen mindegy minden! Kiváltképp, ha az államfőnek smafu az egész... Ő bizony, a tévéhíradók egyik képsorában – az ellenzéket dorgálva –, az ominózus Lisszaboni Szerződést lazán, az elvétés non plus ultrájaként libanonira cserélte.

A pozsonyi elnöki palotából nézve így legalább kerek a világ.