Pályaudvari anziksz

A kisváros pályaudvarán őszi légy zúgása a tempó. Régen hány vonat is járt? –kérdi egymástól két néni s aztán kicihelődnek szatyraikkal a peronra megnézni, bent áll-e már a helyközi, ami olyan jó óra múlva indul. Két egyetemista vár a fővárosba vivő gyorsvonatra. Mióta autóbusszal gyorsabb és némelyik járaton olcsóbb is valamivel az út Pozsonyig, valahogy megfogyatkozott az utazóközönség. Pedig ezen a vonalon járt a prériexpressznek becézett, a déli szakaszon végigdöcögő gyorsvonat Kassa és Pozsony között, ez volt az egyetemisták vonatja. Péntekenként és hétfőnként pedig iparisták, egészségügyisek, a pedagógiai szakközépiskolások, az építészek vonata. Szárnyvo-nalakat éltetett, eldugott kisvárosok felé jelentett ütőeret. Mostanra elég körülnézni. Egy fiú ütögeti a térdén a fülhallgatóban dobogó ritmust, egy lány áll, törékenyen, két hatalmas táskával. Mennyien vártak valamikor, mennyi szép beszélgetés, életre szóló találkozás, szerelmek szövődtek ezen a vonalon, ezen a vonaton? Nem tudni, megszámolta-e valaki. A tolatók tempósan átballagnak a síneken, kezükben a kocsik fékezésére szolgáló saru, hosszú nyelű kalapács a kerékvizsgálónál. Egy öreg muzsikus kibillen a resti ajtaján, kezében egy meztelen szárazfával, amin valami furcsa bús melódiát kezd pengetni, csak úgy magának, csak úgy az őszre való tekintettel. Senki nem beszélget, a két néne is inkább vajas kiflijével törődik. Az állomásfőnök mobiltelefonál éppen, hevesen gesztikulál, valami hétvégi munkáról beszél, pedig még csak kedd van. A csapos kiáll cigarettázni a peronra, nincs most szezon, majd jó két hét múlva lehet megint aratni, ha jönnek be a megmaradt személyvonattal segélyosztás után a falusiak, akkor talán lendül valamit a forgalom. Vasúton is, restiben is. Addig marad a csend, az őszi légy zúgásához hasonló alaphang, amit a javítóműhely kompresszora produkál. Már a befutó gyorsvonat sem hoz mozgást. Három leszálló, két felszálló, a hangosbemondó szőke női hangja jó utat kíván és ennyi. Kisvárosi kép, sárgásbarna dombokkal, csendes állomással és két, személyvonatra váró nénével. Meg egy kupacnyi emlékkel, azokból az időkből, mikor még élt az élet errefelé.