„...nincsen számodra hely...”

Megérkezett a busz. Kinyílt az ajtó, s látom, elsőként ő száll fel, lassan, óvatosan, vigyázva minden mozdulatára. „Egy nyugdíjas jegyet Kassára” – kérte. „Štyridsaťšesť” – felelte a sofőr. „Tessék?” – kérdezte az öreg. Erre a vezető, ahelyett, hogy megismételte volna az összeget, kifejtette az öregnek – mellőzve minden tiszteletet –, hogy korát elnézve úgy látja, már elég ideje lett volna megtanulni az állam nyelvét, s különben is, naszlovenszkuposzlovenszki.

Pár másodperc feszült csend állt be. Az öreg ránézett a sofőrre – fia lehetne, talán unokája is –, de nem szólt semmit. Óvatosan megfordult, és ugyanolyan lassú mozgással és feszes tartással elhagyta a buszt, ahogy felszállt. Megrökönyödve bámultam magam elé, aztán a sofőr arcát fürkésztem. Csodálkoztam, hogy az öreg szótlanul és méltósággal tűrte a szavait, arcán nem látszott semmiféle indulat. Egyenes derékkal várta a következő buszt, ahol minden bizonnyal ugyanígy, magyarul fogja kérni a jegyet. Sokat eltűrt már életében. A fronton ordítottak rá németül is, oroszul is, és ha akkor ő visszapofázik, talán nem jön haza a Don-kanyarból vagy a pinszki mocsarakból. Meg győzködték őt már saját földjén idegen emberek, hogy kinek a kenyerét eszi, miközben a magot ő vetette el. Úgyhogy minek ezt a borostás arcú, ápolatlan buszsofőrt győzködni? Ha nincsen számára hely egy buszon, az még nem a világ vége.