Népsavazás, avagy miben áll a magyar belpolitika Ph-értéke?

Reformdagályos hétköznapjaink szürke egyhangúsága azt sejtetné, hogy így, a ciklus közepe felé haladva a közélet erősen lejárt szavatosságú vezérzombijai hátradőlnének kissé, megpihenve a 2009-es és 2010-es választási csaták előtt. Az idei még békeév lehetne. Igaz, ebben a saját fényesre koptatott nadrágján lefelé csúszó országban 2001 óta nem volt békeév. A szekértáborharc legalább melengeti a honfiúi kebleket, ezzel is lehet fűteni gáz helyett. Az anyaországi politika pedig egyre eredményesebben exportálja a maga konfliktusait Erdélybe és a Felvidékre is. Bár az amerikaiak lennének ilyen sikeresek az Iraknak szánt demokráciakivitelben!

2006. október 23-a nemcsak a hatalom arctalan erőszaktevőiről marad emlékezetes („forradalom nem volt, de leverték”), hanem Orbán Viktor is ezen a napon hirdette meg az ellenzéki frakciószövetség népszavazási kérdéseit. Mindez szervesen illeszkedik az orbáni stratégiába, amely azon a feltevésen alapszik, hogy az Őszöd árnyékából kilépni képtelen Gyurcsány újra lottóötös a jobboldal számára. Vezetésével a szocialisták a lengyel baloldal sorsára juthatnak, azaz tartósan középpárttá süllyedhetnek. Most már csak azt kell megoldani, hogy a magyar baloldal önként láncolja magát Gyurcsányhoz. Ezért volt szükség az ultimátumra, s ezért kell revolverezni a kormányt a szociális demagógiával átfűtött népszavazási kérdésekkel. Békeidőben ugyanis a baloldal könnyen előhúzhat egy újabb klónt, erre éppen a Medgyessy–Gyurcsány csere szolgál mintául.

Amíg Gyurcsány mögött bár izzik a levegő, de még kitart a kényszerszolidaritás, addig Orbán fokozatosan emeli a tétet. Így lett az önkormányzati választásokból az országgyűlési választások „harmadik fordulója”, így lesz a népszavazásból „előrehozott választás”, s ha szükséges, az Európai Parlamenti választásokból a „Gyurcsány-kormány politikájáról döntő népszavazás”. Merthogy a jobboldal radikálisai egyre türelmetlenebbül piszkálják az orrukat, már ragadnák is a szittyakürtöt, éppen csak a vezér szavára várnak (Bencsik Andrással szólva, „mikor mozdulunk végre?”). A túlmozgásosabbja ezalatt Gárdát szervez, s felpofozható pajeszes híján „cigánybűnözésről” vizionál. A liberális konzervatívok meg az egész árpádsávos, turulmadaras gittegyletre rázárnák az acélajtót. Az ablakot meg kinyitnák utánuk. Szellőzni.

Az „egy a tábor, egy a zászló” elvén szerveződő jobboldali politika először és utoljára győz 2010-ben. Csak és kizárólag az ellenfél hibáinak köszönhetően. Ahhoz, hogy a polgári Magyarország több cikluson keresztül épülhessen, szükség lesz egy zöldmezős pártra. Ez a párt nem szeretne néppárt lenni, emiatt nem is szorul elvi engedményekre. Ez a párt biztosan nem alakul meg ebben a ciklusban, a kényszerszolidaritás a jobboldalon is működik. Létrejötte azonban azt jelentené, hogy a varsói gyors mégis befutott a Keletibe. A 2014-es választások ez esetben a magyar PO és PiS között dőlnének el. Ez a forgatókönyv persze csak abban az esetben képzelhető el, ha a szocialista párt előbb kerül a történelem jól megérdemelt szemétdombjára, mint Gyurcsány Ferenc.

Az áprilisra várható népszavazás olyan ziccer az ellenzék számára, amit csak hihetetlen ügyetlenséggel vagy balszerencsével tud kihagyni. A szenvedélyesen igazmondó miniszterelnök könnyen szembe találhatja magát az ország, számára cseppet sem kedvező kémhatásával. Népsavazás lehet ez a javából. Más kérdés, hogy a szociális demagógia mennyire üli meg a jobboldali lelkeket, s teszi lehetetlenné egy majdani sikeres reformpolitika megvalósítását? Nem kizárt, hogy ez a könnyű győzelem egyszer még nagyon sokba fog kerülni a polgári oldalnak.

Kolek Zsolt