Nem csak Koszovó…

Tény, hogy Koszovó ezekben a napokban szinte mindent betölt, ami nem csoda, hiszen újabb független állam van születőben Európában. Ha azonban a térség hosszútávú fejlődését figyeljük – márpedig érdemes hosszabb távon gondolkodni, mivel egész Közép-Európa biztonságát befolyásolják a „szomszédban” lejátszódó események – Koszovó még az egyszerűbb tényezők közé tartozik. Pristina ugyanis kikiáltja függetlenségét és ennyi. A legnagyobb gond az állam belső stabilitásának megteremtése és gazdasági fejlődésének beindítása lesz, ami nem egyszerű feladat. Nem kell azonban azzal számolni, hogy a Balkán destabilizálódik a koszovói függetlenségtől – természetesen figyelembe kell venni a nemzetközi politikai és katonai jelenlétet, amely stabilizálólag hat. Koszovó viszont minden instabil tényező ellenére paradox módon egy viszonylag „status quo” tényező lesz a térségben. Legfontosabb célja a függetlenség, és ha ezt elérte, nem lesznek olyan törekvései, amelyek tovább módosíthatnák a kialakult állapotokat. Éppen ezért a Balkán legnagyobb problémáit Koszovótól délre és nyugatra kell keresnünk, konrétan Macedóniával és Bosznia-Hercegovinával összefüggésben. E két államról ugyanis sok minden elmondható, csak az nem, hogy a jövőjük biztos lenne. Számtalan olyan rizikófaktor létezik, amelyeket ha figyelembe veszünk, kétségeink támadhatnak, hogy néhány évtized múlva létezni fog-e jelenlegi formájában akár Macedónia, akár Bosznia-Hercegovina. Egyelőre egyik országról sem lehet teljes bizonyossággal elmondani, hogy ha nem lett volna és nem lenne a nemzetközi közösség erőteljes nyomása, akkor még mindig léteznének. Egyikük mögött sem áll stabil állameszme, amely mentén megszerveződtek volna; lakosságuk etnikailag, történelmileg, vallásilag és kulturálisan is heterogén. Kialakulásuk nem egy hosszú szerves folyamat része, mint azt Közép-Európában tapasztaltuk, hanem egy külső entitások által befolyásolt geopolitikai eseménysor – Jugoszlávia szétesése – következménye. Sem Szarajevó, sem Szkopje politikai elitjei nem voltak a régi Jugoszlávia szétesésének aktív alakítói, hanem sokkal inkább a szerbek és a horvátok által generált és befolyásolt realitások kialakulása után próbáltak alkalmazkodni az új helyzethez. Természetesen azért a két ország nem mindenben hasonló, hiszen míg Macedóniában van egy „államalkotó” macedón nemzet, Bosznia-Hercegovinában három államalkotó nemzet (bosnyák, szerb, horvát) létezik. Ráadásul a bosnyákok komolyabb szerepet játszottak a „régi Jugoszlávia” szétrombolásában, bár ez sokkal inkább a bosnyákok harca volt a szerbek – és részben a horvátok – ellen, mint a teljes társadalom közös akarata. Épp ellenkezőleg, mindhárom államalkotó nép különböző prioritások mentén definiálta érdekeit. Volt némi fejlődés, amelyet viszont inkább a nemzetközi közösség kényszerített ki, semmint a szerbek, horvátok vagy a bosnyákok közös meggyőződése. Minden fejlődés ellenére mindhárom boszniai népcsoport számára még mindig a kilencvenes évek elején definiált saját érdekek élveznek prioritást, mint a „közös Bosznia-Hercegovina-i államérdek”. Valószínűleg nem tévednek nagyot, akik azt mondják, ha a nemzetközi közösség a jelenlegi helyzetben politikailag, katonailag kivonulna Bosznia-Hercegovinából, ugyancsak instabil lenne az ország jövője. Természetesen nem biztos, hogy itt egyből újabb polgárháborúra kell gondolni – bár elméletileg ez sem kizárható. Inkább az állam újbóli dezintegrálódása kezdődhetne el, amely elvezethetne egy formailag még fennálló, de gyakorlatilag nem létező Bosznia-Hercegovinához. Macedónia helyzete egy kicsit más, hiszen ott létezik egy többségi macedón nemzet. Érdekes, hogy Macedónia minden szomszédjának egy kicsit furcsa a hozzáállása. A régi Jugoszlávia idejében Macedóniát azért „találták ki”, szervezték adminisztratív módon önálló tagköztársasággá, hogy csökkentsék a szerbek dominanciáját a szövetségi államban, hiszen addig a macedón területek Szerbiához tartoztak. Márpedig ez a nem szokványos történet meglátszik a már említett szomszédi viszonyon is: Görögország az ország nevét nem ismeri el, Bulgária a nép létezését, míg Szerbia az önálló macedón egyházat (ennek ott nagyobb súlya van, mint gondolnánk, hiszen az ortodox országokban a politika és a vallás nem választódott olyan mértékben szét, mint a „nyugati” kereszténység esetében). Mindehhez hozzá kell adnunk a demográfiai tényezőket is. Konkrétan arról van szó, hogy a Szkopjétől nyugatra és északnyugatra eső területeken élő albán kisebbség demográfiai mutatói sokkal vitálisabbak, mint a macedónokéi. Míg egy évtizede a hivatalos statisztikák nagyjából 22 százaléknyi albánt mutattak ki Macedóniában, napjainkban a – nem hivatalos – adatok már több mint egy harmadról szólnak. Ez azt jelenti, hogy ha a demográfiai mutatók nem módosulnak drámaian, egy generáció múltán az albánok akár többségbe is kerülhetnek Macedóniában. A demográfiai helyzet Balkánon való módosulásának következményeit pedig már ismerjük Koszovó esetéből. A kérdés tehát az lesz, vajon gyökeresen megváltozik-e Macedónia, tehát egy macedón–albán állammá válik-e, vagy ellenkezőleg, a demográfiai trendeket nem követi a politikai rendszer módosulása. Egyik opció sem lesz mentes feszültségektől és mindkettő képes lesz megingatni Macedónia hosszabb távú stabilitását.

Látható, hogy a nemzetközi közösség minden erőfeszítése és Koszovó problémájának dominanciája ellenére a Balkánon léteznek még hosszútávú tényezők, amelyek negatívan befolyásolhatják az egész térség, sőt Európa stabilitását. Ezekre csak úgy válaszolhatunk, ha megtanulunk hosszú távon, stratégiai léptékben gondolkodni.