Nagy államok kisállami dilemmái

A kommentárok jelentős része azzal indokolta a merényletet, hogy az iszlám szélsőséges csoportok megpróbálják megakadályozni a két ország közeledését. Tény, az elmúlt években Iszlámábád és Újdelhi kapcsolataiban némi javulás állt be, sőt a két ország vezetői már kezet is fogtak a dél-ázsiai országok csúcstalálkozóján. Ettől sokkal kézzelfoghatóbb, hogy India és Pakisztán között megindult a közvetlen vasúti összeköttetés is. A kilencvenes évek folyamán folytatódott a két ország között a hidegháború, amely már a függetlenség 1947-es kikiáltása óta állandó állapotnak tekinthető Dél-Ázsiában. Sőt a hidegháború az elmúlt 50 év alatt háromszor már fegyveres konfliktussá is eszkalálódott. A kilencvenes években elsősorban két esemény okozott problémát az indiai–pakisztáni kapcsolatokban: az egyik a Kasmír körüli konfliktus, amely csaknem újabb háborúba sodorta a két országot, a másik az, hogy mindketten demonstratívan felrobbantották atomfegyverüket 1998-ban. Ha sikerül lehámoznunk azokat a zavaró tényezőket, amelyek megnehezítik a két ország viszonyának reális elemzését, alapvetően három okra mutathatunk rá, amely miatt a válság szinte állandó tényezőnek számít India és Pakisztán viszonyában. Az egyik Kasmír kérdése. Az északi tartomány hovatartozása körüli vita már a kezdetektől, 1947-től jelen van a két ország viszonyában, és számos fegyveres konfliktusba torkollott. A következő fontos tényező a presztízs. Iszlámábád és Újdelhi egyaránt Dél-Ázsia vezető hatalmának státusára pályázik, bár egyértelmű, hogy a katonai, gazdasági és demográfiai erőviszonyok egyértelműen India javára döntik el a vitát. Pakisztán – elsősorban atomfegyvereinek és lakossága számának okán – joggal pályázhat egy erős középhatalom pozíciójára, de szinte minden tekintetben elhomályosítja India fölénye. India ugyanis, ha a jelenlegi trendek nem változnak, a XXI. század közepére Kína mellett Ázsia második hatalma és egyben globális befolyással rendelkező állam lesz. A harmadik fontos tényezőpár a nemzetközi együttműködés és a globális stratégia. Az első két tényező viszonylag állandónak számít, viszont ez utóbbiak esetében az elmúlt években jelentős változásokat tapasztalhattunk. India és Pakisztán kapcsolatait ugyanis közvetlenül is befolyásolták és ma is befolyásolják a legfontosabb világhatalmak lépései és érdekei, beleértve az Egyesült Államokat, Kínát és Oroszországot. Mivel India Kína természetes riválisának számít a térségben, szinte automatikusan erősíti a Peking és Iszlámábád közötti kapcsolatokat. Mikor azonban India a hidegháború folyamán inkább Moszkva felé tekintgetett, bár hivatalosan semleges volt, Pakisztán erős amerikai szövetségesnek számított Dél-Ázsiában. ĺgy alakult ki az USA–Kína–Pakisztán tengely és a valamivel lazább szovjet–indiai együttműködés. Ebbe a viszonylag jól áttekinthető és kiszámítható helyzetbe hozott jelentős változásokat egyrészt a hidegháború vége, majd a dolgokat még inkább összekavaró terrorizmus, illetve 2001. szeptember 11-e. Az előbbiek egyik legfontosabb következménye Oroszország súlyának visszaesése a térség hatalmi viszonyainak alakításában, valamint Kína általános megerősödése Ázsia keleti és középső területein. Ez utóbbi hosszú távon természetesen jelentősen csorbíthatja az amerikai geopolitikai és stratégiai érdekeket. Ezért Washington számára felértékelődött India szerepe, amely Ázsiában egyedüliként veheti fel a versenyt a kínai befolyással, visszaesett viszont Pakisztán jelentősége. Ennek a fordulatnak az eredménye egyébként a fokozatosan kiépülő amerikai–indiai stratégiai partnerség is, amely a XXI. század nemzetközi kapcsolatainak egyik legmeghatározóbb stratégiai viszonya lehet. Ebbe az átalakulófélben lévő stratégiai helyzetbe hoztak új elemeket a 2001-ben bekövetkezett terrorista támadások, illetve azt követően az afganisztáni hadműveletek és Közép-Ázsia szerepének felértékelődése. Ez természetesen még abban az esetben is érvényes, ha Közép-Ázsia csupán néhány hónapra vált az amerikai stratégiai gondolkodás központi elemévé, tulajdonképpen addig, míg sikerült kiiktatni a tálib hatalmat Afganisztánban. Ezt követően az USA kül- és biztonságpolitikájának figyelme a Közel-Kelet és Irak felé fordult, de tágabb értelemben Közép- és Dél-Ázsia még mindig fontos maradt az USA számára, bár szélesebb összefüggésekben és a tágabb Közel-Kelet egyéb viszonyainak függvényében.

Nagy általánosságban elmondható: mindezen tényezők együttes hatásának eredményeképpen Újdelhi pozíciói fokozatosan erősödnek a nemzetközi kapcsolatokban, viszont Iszlámábádé csökkennek. Érvényes ez annak ellenére, hogy Pakisztán már deklaráltan is atomhatalom. Ez utóbbi nagyon jó példa annak illusztrálására, hogy egy-egy ország befolyása nem pusztán az általa birtokolt eszközöktől függ, hanem relatív, más országokhoz viszonyított lehetőségeinek is a függvénye. A megváltozott erőviszonyoknak az indiai és a pakisztáni politikai elit is tudatában van. Érezhető volt ez a legutóbbi, újdelhi merényletsorozatot követően is, amikor India erőteljesen kérte Pakisztántól a terroristák üldözését és a további együttműködést az eset felderítésében. A pakisztáni vezetőknek nem volt más választásuk, mint megerősíteni elkötelezettségüket az indiai terrorizmus elleni harcban. Érdekes és nem elhanyagolható tényező még, hogy ebben az esetben a nemzetközi közvélemény is egyértelműen az indiaiak mellett áll. A jövőben – ismételten hozzá kell tenni, hogy ha a jelenlegi trendek nem változnak – még tovább növekedhet a különbség India és Pakisztán relatív befolyása és hatalma között. Ez azt eredményezheti, hogy ha Pakisztán nem talál magának egy nagyon erős szövetségest – ez esetben Kínát –, egyre inkább kiszolgáltatott lesz az indiai lépésekkel szemben. Természetesen a kínai kapcsolat egyre szorosabbra fűzése sem tökéletes megoldás, hiszen ez egyrészt nem igazán tetszene az USA-nak, másrészt pedig egyre növekvő kínai függésbe sodorná bele Pakisztánt. Látható tehát, hogy a viszonylag nagy Pakisztán sem kerülheti el a kisebb államok több évezredes dilemmáját.

A szerző külpolitikai elemző