Mindhalálig fakírként

Úgy gondoltam, a lelki-szellemi-fizikai terrort meglehetősen jól tűrő fakír vagyok, nemcsak azért, mert szikrácska koromtól pionír koromon keresztül SZISZ-tag koromig a központilag tervezett és irányított dolgok elfogadását és azok (el)tűrését nevelték belém, hanem mert alkatilag is fakír vagyok. A fakírság, azt hiszem, szükséges adottság ahhoz, hogy az ember elviselje az észlelése pillanatától sorscsapásként rá mért kényszert, az ilyen-olyan nyomást, megszorításokat, korlátozásokat. Hangtalanul tűrje, hogy az alapiskolában, elsősorban a polgári nevelés órákon nullásgéppel tarközépig kopaszra nyírva szabad csak megjelenni. A gimnáziumban pedig leparancsolják róla a kizárólag csak luxusüzletekben, nálunk tuzexnek, Magyarországon dollárboltoknak nevezett helyeken árusított farmernadrágot. Áldom a mennyei hatalmakat, vagy Fortuna istenasszonyt, hogy alkatilag fakírnak születtem. Mert úgy gondolom, e szerencsés születés, hogy fakírságra való hajlammal jöttem a világra, a legnagyobb adomány, amit kaphattam a sorstól. Mivelhogy mindeddig képes voltam fakírként, jajszó nélkül eltűrni a személyemet ért rosszat. Katonakötelessé érésemkor még nem létezett az alternatív szolgálat, így aztán amikor kénytelen voltam magamra ölteni az angyalbőrt, megfogadtam, ha hetente háromszor küldenének eltávozásra – katonai szlenggel eltávra –, akkor se lépném át a laktanya kapuját. Úgy gondoltam, ha akaratom ellenére megfosztanak civil emberi mivoltomtól, egyenruhában nem vagyok hajlandó kimenni az utcára, világcsúfjára. Teljes egyéves szolgálatom alatt egyetlen egyszer voltam kint a városban, amikor egy alapszolgálatos a kimenőről takarodóra sem tért vissza, s elő kellett őt állítanunk. Hiába hangsúlyozták előttünk, hogy a két embermagasságnyi tömör kerítés nem bennünket választ el a világtól, hanem a civileket zárja el tőlünk, mégis inkább tűrtem fakírként a laktanyai létet kimenők és eltávozások nélkül. Könnyebben viseltem a bezártságot úgy – tudom struccpolitika, önáltatás, önámítás stb. –, hogy nem láttam: odakint továbbra is zajlik az áhított civil élet.

Hasonló érzésekkel masírozom most a jóléti állomok családjához. Aggódom, hogy a megszűnő határok helyett majd magam alkotok határokat, és bezárkózom, hogy ne lássam, hogyan élnek a nagy európai nemzetek. És ők se lássák, mert legalábbis számomra kínos, hogy egy olyan helyről jövök, ahol az ország gazdasági és szociális helyzete miatt a lakosság majdnem negyven százaléka aggódik, hatvannyolc százalék pedig sötéten látja a jövőt. Olyannyira, hogy már bánatát sincs kedve sörbe ölni. A sörfogyasztás is alaposan megcsappant, az pedig már rosszat sejtet. A Szlovák Rádió által végzett közvélemény-kutatás eredményeként kimutatott lakossági lehangoltságra, rossz hangulatra is utal. Végső soron pedig arra, nem mindenki viseli és tűri úgy, hogy pénztárcája nem bírja a reformokat, mint jómagam, akinél ez szerencsés alkati adottság: mindhalálig fakírként.