Miért fontos Tunézia

A 2011-es arab tavasz Tunéziából indult. Itt gyújtotta fel magát Mohamed Bouazizi utcai árus, tiltakozásképpen az ország korrupt és elnyomó kormányzata ellen. Az országot 23 éve kormányzó Zine El Abidine Ben Ali uralma szinte kártyavárként, hetek alatt omlott össze, ő maga menekülni kényszerült, és megkezdődött a demokratikus átmenet.

Az átmenet folyamatának egyik legfontosabb szereplője a politikai iszlamizmust képviselő Ennahda (Megújulás) mozgalom volt. A politikai iszlamizmusban nincs semmi radikális: ahogy a kereszténydemokraták, úgy a politikai iszlamisták is a vallásban találják meg a politikai értékrendjük morális alapjait. Az Ennahda támogatottsága Ben Ali bukása után az egekbe szökött, és az alkotmányozó nemzetgyűlésben komoly befolyásra tett szert. Ebben a helyzetben a párt az ország szempontjából történelmi jelentőségű lépésre szánta el magát: támogatta egy olyan arányos választási rendszer létrehozását, amely nem kedvez a legerősebb politikai erőnek. Ezzel az Ennahda ugyan megfosztotta magát több 2011-ben szerzett mandátumtól, azonban hosszú távon szavatolta a rendszer igazságosságát és talán a saját túlélését is, hiszen így egy gyengébb jövőbeli eredmény mellett is robusztus parlamenti képviseletre számíthat. A párt által a választások után létrehozott koalíciót 2014-ben a szavazók le is váltották, de – szemben például az immár feloszlatott egyiptomi Muszlim Testvériséggel – a politikai rendszer integráns, megkérdőjelezhetetlen szereplője maradhatott.

Tunézia jelentősége abban rejlik, hogy nemcsak a földrengésszerű Arab Tavasz epicentruma volt, hanem egyben az egyetlen olyan ország, ahol (eddig) stabil, demokratikus rendszer épült ki, ráadásul a politikai iszlamisták stabil részvételével. Ez fontos, sőt iránymutató, már csak azért is, mert egy ilyen rendszer sokkal jobban leképezi az arab országok lakóinak jövőképét, mint a másutt létrejövő hibrid rezsimek (a polgárháborúba sodródó országokról nem is beszélve). Amikor az iszlamista terroristák káoszba próbálják taszítani Tunéziát, akkor nemcsak az országot, hanem egyúttal a demokratikus átmenetet is támadják, megpróbálván megfosztani az arabokat egy jövőképtől, amiért a saját országukban is hajlandóak lennének küzdeni. Ezt nem szabad hagyni, hiszen az iszlamista Kalifátust nem pusztán (és elsősorban) fegyverekkel, hanem ideákkal és jó kormányzással lehet legyőzni. Tunézia jó úton halad afelé, hogy mintaállamnak nevezzük, és ezen a mostani gyáva támadás sem változtat. Hosszú távon Európának szüksége van egy stabil, demokratikus Észak-Afrikára, és ennek magvai épp Tunéziában vannak elvetve.