Melyik nemzet volt elnyomó és melyik elnyomott?

Számtalanszor ér bennünket, magyarokat a vád, hogy 1000 évig, illetve jobb esetben a 19. század második felében és a 20. elején elnyomtuk, magyarosítottuk az akkori Magyarország északi részén élő szlovákokat.

Nem lehet párhuzamot vonni az elmúlt 1000 év, valamint a 19. század második fele és a 20. század első két évtizede, meg az 1945–48-as évek intézkedései között. Az egyes időszakokban más-más volt az értékrend. Az 1945–48-as események akkor történtek, amikor itt lett volna az alkalom, hogy a győztesek bebizonyítsák, „ők” nem olyanok, mint „amazok” voltak, de újra a vagonoké volt a főszerep.

A szlovákság hálás lehetne a magyarságnak, hogy nemzetté válhatott. Ha 1000 évig nem a magyarokkal élnek egy országban, hanem mondjuk a csehekkel, lengyelekkel, ukránokkal, akkor már réges-régen csehek, lengyelek, illetve ukránok lennének. Vagy netán ők asszimilálták volna a nagyokat? Kevésbé valószínű. A szlovákságnak a magyarság idegen közeg volt, ennek köszönhetően az asszimiláció évszázadokon át nem működött. A történelmi Magyarországon szinte elszigetelve a többi (nagy) testvértől élhették a maguk életét.

Miért nem az osztrákokat vádolják? Hozzájuk dörgölődnek. Vegyük az 1848–49-es szabadságharcot. A hivatalos szlovák politika az osztrákokat támogatta. Magyarán, segített leverni a szabadságharcot. Itt és most megkövetem azokat a szlovákokat, akik a hivatalos politika ellenében a honvédség soraiban harcoltak. Mi történt a szabadságharc leverése után? Milyen előjogokat kaptak az osztrákoktól? Egy-két gimnáziumot és a Maticát (azt is csak pár évvel a kiegyezés előtt). Az akkori szlovák vezetőket az osztrákok átverték. Semmilyen önrendelkezés. Már ezért megérdemelnék az osztrákok, hogy haragudjanak rájuk. De ha ez nem elég, jött 1867-ben az osztrák–magyar kiegyezés. Szlovák szemszögből az osztrákok (a szövetségesek) „cserben hagyták”, „kiszolgáltat?ták” őket a magyaroknak. Újabb osztrák arculcsapás. Lehet, hogy a magyarságban az 1848–49-es események miatt – és mert a szlovákság mindig az osztrákoknál kereste az „igazát”– volt valami tüske és némileg befolyásolta a „boldog békeidők” eseményeit. Az akkori magyar kormányok nem akartak mást (mai szlovákiai szóhasználattal), csak hogy minél többen sajátítsák el az ország hivatalos nyelvét, a magyart, és így „az egész ország területén tudjanak érvénye?sülni”. Ma ez az államalkotó, kormányon levő politikusoknak természetes, és lépten-nyomon ezt szorgalmazzák.

Nemcsak az ezeréves „el?nyomás” a „bűnünk”. Állandó veszélyt jelentünk a szlovák nyelvre, mert magyarul beszélünk. Elárulok a vezető, kormányon levő politikusoknak, mai újdonsült nemzetébresztőknek egy nagy titkot. Nem tőlünk kell félteni a szlovákságot, a szlovák nyelvet, hanem a nyugati nagyobb testvértől. Vagy nem néznek TV-t, nem hallgatnak rádiót, a fejüket a homokba dugják, ezért nem észlelik vagy nem akarják észlelni, hogy ezeket a médiákat elárasztja a cseh nyelv?! Ezt fokozzák a Szlovákiában haknizó cseh előadóművészek is. Engem nem zavar, mert színvonalasabb mű?sorokat látok, hallok. De gondolom, a legtöbb szlovákban vegyes érzelmeket vált ki. Szerintem nemegy szlováknak megfordul a fejében, hogy a pénzéért miért nem hallhat a szlovák adókból szlovák szót. Az a szólás járta, hogy ha egy szlovák elkerül Csehországba, fél éven belül „řikázik”. Viszont, ha a cseh áttelepül Szlovákiába, egy életen át csehül beszél. Ha egy szlovák Szlovákiában megtanulja a magyar konyhanyelvet, nem tragédia. Kicsi a valószí?nűsége, hogy „elma?gyarosodik”, mivel Szlovákiában vagyunk. Fordított esetre viszont már – sajnos – számos példa van.

Sokszor a magyarországi szlovákság rohamos fogyását is nekünk róják fel, illetve mi szenvedünk miatta. Mert mi nem fogyunk eléggé? A magyarországi szlovákság több száz éve él idegen közegben (mi pedig kisebb megszakítással 80 éve, csak részben idegen közegben). Ez a fogyásuk egyik oka. A másik: a magyarországi szlovákságra a legnagyobb csapást csehszlovákiai testvéreik mérték. A II. világháború utáni telepítésekkor megbontották az úgyszólván homogén, vagy legalábbis nagy szlovák többségű magyarországi falvak etnikai összetételét azáltal, hogy itteni magyarokat telepítettek oda. Persze nemcsak oda, hanem a sváb falvakba is, mert nem volt megfelelő számú „öntudatos”, önkéntes, áttelepülni vágyó szlovák. Illetve, nem minden jelentkezőnek volt háza. Elméletileg, aki maradt, nem engedett a csábításnak, az jól érezte magát ott, de az sem elképzelhetetlen, hogy már akkor sem volt megfelelő szinten a nemzeti öntudata. A magyar kormányok mesterségesen próbálják fenntartani az ottani szlovákságot, szinte rettegnek attól, nehogy végleg eltűnjön. Az anyaországtól nem kapták meg mindig a várt segítséget. Hogy mást ne mondjak, vannak országok, ahol műholdas TV, rádióadások vannak a szomszédos országokban, illetve a nagyvilágban élő nemzettársaik számára, a szlovák műholdas közszolgálati TV pedig kódolva van.

Napjainkban és a közelmúltban számos olyan intézkedési kísérlet volt, amely a délen – illetve a 200 méter tengerszint alatti magasságban élőket – sújtja. Évekkel ezelőtt a hegyvidékeken való a gázártámogatásról spekuláltak, most megint erről van szó, csak burkoltabb formában. Bonyolult átszámításokkal – ami a legtöbb ember számolási képességeit meghaladja – fogják a gázfogyasztást kiszámítani. Régebben az indok az volt, hogy odafenn pár fokkal hidegebb van (ezen az alapon, itt lent klímaberendezésre, és annak mű?ködtetésére adhattak volna hozzájárulást). A módszer most rafináltabb: ott ritkább a levegő. A megkülönböztető intézkedések (illetve a nem intézkedések) közé tartozna még az is, hogy a déli régiók mindennemű fejlesztése az északabbra lévők után kullog. Nyugtassuk magunkat azzal a régi mondással, hogy az iparosítás egyenlő a betelepítéssel? Egyet azonban elfelejtenek azok, akiken ezek a megkülönböztető intézkedések (vagy nem intézkedések) múlnak, hogy ezzel az itt élő összes lakost – nemzetiségre való tekintet nélkül – sújtják.

Mánya László