Madeleine Albright identitása

Ezúttal nem Albright asszony diplomáciai művészetét ismertetném vagy az amerikai politika boszorkánykonyhájának titkait, amelyeket jól kellett ismernie a politikusnak, hiszen egyike volt a szakácsnőknek. Ezek is izgalmas kérdések, sőt tulajdonképpen a vaskos műnek éppen ezek a részei váltják ki az igazi érdeklődést. Bennünket, kelet-közép-európaiakat azonban feltétlenül érdekel, hogy azok a jelentős személyiségek, akik – különböző okok miatt – a mi tájainktól nyugatra, mondjuk, az Egyesült Államokban csináltak karriert, szereztek világhírt, lettek valóban befolyásos emberek, mennyire őrizték meg szülőhazájuk emlékét, milyen mértékben érezték magukat, mondjuk, lengyelnek (Zbigniew Brzezinski), magyarnak (Teller Ede), csehnek (Madeleine Albright). Szóval, milyen a nemzeti identitásuk? A kérdés feltevése korántsem felesleges. Hiszen naponta olvashatunk a globalizáció vélt vagy igazi veszélyeiről, s egyebek között sűrűn találkozhatunk olyan vélekedésekkel, amelyek szerint akár az Európai Unióhoz történő csatlakozás, s még inkább a „nemzetek olvasztókemencéjének” is nevezett Egyesült Államokban való otthonra találás az eredeti nemzettudat elvesztésével jár. Ez pedig beláthatatlan kárt okozhat, vagy már okozott is a nemzettudatnak, a nemzeti kultúrának, végső soron pedig Európának.

Nemrég Teller Edétől hallhattuk egy tévériportban, hogy ő igazában csak a magyar költőket értette, szerette (bizonyságul azonnal elmondott egy Ady-verset), olvasta a német irodalmat is, de angolul – noha évtizedeket töltött az USA-ban, tudományos munkáinak döntő részét is ezen a nyelven írta – sohasem volt képes megérezni az irodalom lelkét. És Albright ugyanolyan részletesen emlékezik a második világháború előtti és utáni Csehszlovákiában töltött gyermekkorról, ahogyan Teller az első világháború utáni budapesti iskoláiról. Holott mindkettejüknek elég oka lett volna a keserűségre vagy arra, hogy mindörökre hátat fordítsanak a szülőföldnek. A volt amerikai külügyminiszter esetében nyilván nem volt felejthető, hogy apja, Josef Korbel cseh diplomata volt, Jan Masaryk közeli munkatársai közé tartozott, és kétszer is emigrálni kényszerült hazájából, s a menekülés riasztó élményét – igaz, gyerekként – Madeleine is átélte. Először a nácik elől menekültek, másodszor pedig 1948, azaz a kommunista hatalomátvétel után, amikor az apa belgrádi csehszlovák követként értesült főnöke, Masaryk titokzatos haláláról. Albright asszony amerikainak nevelkedett, noha otthon csehül beszéltek, de ő az iskolában nemcsak cseh származását, hanem európaiságát is igyekezett letagadni. Aztán leírja azt a jelenetet, amikor 1994-ben, Bill Clinton elnök kíséretében először érkezik Prágába, és az amerikai delegáció tiszteletére – ahogyan ezt a protokoll előírja – eljátszották a „Kde domov můj”-t, illetve az amerikai himnuszt. „Két himnusz, két haza és mindkettő én vagyok...” – jegyzi meg erről a „hihetetlen” emlékről.

És három évvel később – amikor már az Egyesült Államok kormányának rangidős tagja, mert az ottani hierarchia szerint a külügyminiszter, azaz az „államtitkár” viseli e rangot –, tehát 1997. február 4-én reggel egy cikket talál a Washington Post első oldalán Madeleine Albright családi tragédiája címmel. Az alcímben pedig ez a szöveg: „A miniszter asszony azt állítja, nem tudott arról, hogy nagyszülei közül hárman a holokauszt zsidó áldozatai közé tartoztak.” Egyébként az említett cikk szerzője, Marton Kati (különben egy amerikai diplomata, a jugoszláv válságban oly fontos szerepet játszott Richard Holbrooke felesége) elmondta: ő sem tudott zsidó származásáról semmit, szülei római katolikusnak nevelték, egészen addig, amíg 29 évesen először látogatott Magyarországra, és ott szembesült a valósággal. Albright asszony gyerekként csak annyit tudott a nagyszülőkről, hogy meghaltak a háború idején. Nem is nagyon emlékezhetett rájuk, hiszen alig kétéves lehetett, amikor utoljára látta őket. A szülők pedig úgy érezhették: éppen elég teher, hogy gyermekeiknek el kellett szakadniuk cseh mivoltuktól, s talán nem kívánták terhelni emlékezetüket a cseh tragédia mellett a csehországi zsidóság drámai sorsával. Ezért nem említették otthon, ha egyáltalán tudtak róla, hogy a prágai Pinkas zsinagóga falára felvésett 77 297 áldozat neve közül három a család halottjáé. Újra idézem Albright kommentárját: „Aztán, amikor a családomról szóló hírek elterjedtek, gyakran faggattak: milyen érzés tudni, hogy zsidó vagyok. Azt is tudtam, hogy akadnak olyanok, még régi ismerőseim között is, akik azt gondolták, hogy korábban is ismertem származásomat, de el akartam titkolni. Ez nem igaz. Mint felnőtt mindig elsőrendűen amerikainak éreztem magam, másodsorban csehszlováknak, de az identitás számomra ugyanúgy, mint a szüleim számára, mindenekelőtt a hazafiság és az értékek kérdése, nem pedig a véré. Teljesen tudatában vagyok annak, hogy a vér kérdése Hitler számára volt fontos, de mi sem feledkezhetünk el erről, mert hatmillió zsidó ezért pusztult el.”

Bizonyos, hogy nem is várható el az Egyesült Államok volt külügyminiszteréről, hogy másnak vallja magát, mint amerikainak. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy cseh származásának mindvégig és következetesen megőrzött tudata nemcsak kulturális élmény maradt számára, hanem párosult azzal a szándékkal is, hogy segítsen szülőföldjének, amelyet következetesen Csehszlovákiának nevez. Nem csupán a Václav Havellal ápolt és Prága számára politikailag sem közömbös barátsága lehet erre a bizonyság. Sőt a volt európaiak, vagy ha tetszik, az emigránsok jelenléte – Albright ezt fontosnak tartja hangsúlyozni – az amerikai politikában komoly minőségi változást jelentett. Megemlíti, hogy mennyire lényegesnek tartotta, amikor Clinton elnök a NATO-bővítés tervének kidolgozásába bevonta John Shalikashvili tábornokot, aki Colin Powell utódja volt a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöki funkciójában. Shalikashvili 1944-ben menekült el szüleivel együtt Lengyelországból. Albright felhívta őt telefonon, mert „üdvözölni akarta, mint még egy szlávot és közép-európait” e magas testületben. Shalikashvili, persze, valóban Közép-Európában született, de szláv biztosan nem volt, hiszen szülei grúz emigránsokként éltek Varsóban, ezért kellett a Vörös Hadsereg, azaz az ugyancsak grúz Sztálin katonái elől menekülve új otthont keresniük...

Albright asszony amerikai is, cseh is... De hát azért ez az identitás, ez az azonosságtudat roppant bonyolult probléma. Milan Kunderát például cseh íróként ismerte meg a világ. A cseh társadalom volt az igazi témája. A hetvenes években emigrációba kényszerítették. Aztán franciául kezdett írni. Aztán nem engedte meg, hogy regényeit, amelyeket franciául írt, lefordítsák csehre, vagy netán a létező cseh fogalmazványt közzétegyék. Kundera nyilvánvalóan távol tartja magát mindentől, ami cseh. Egyik cseh kritikusa azt írja, hogy legutóbbi műve, a csak franciául, katalánul meg angolul megjelent Tudatlanság olyasmi lehet, mint Homérosz Odüsszeiája. Odüsszeusz számára is roppant dilemma volt, hogy a trójai háború utáni hosszú vándorlás után hazatérjen-e. Odüsszeusz hazatért. Kundera viszont – ezt egy cseh politológus állítja – annyira megsértődött Havelra, a nagy vetélytársra, hogy ezért nem akarja követni Odüsszeusz példáját. Viszont – mint tudható – Odüsszeusz mindig büszke volt arra, hogy görögnek született.