A kukorica gyermekei: 30 éve jelent meg a Koяn első, korszakalkotó nagylemeze

Az első Clinton-adminisztráció derekán, a foci-vb utáni őszi hetekben járunk, bokáig gázolva a fémzenék haldokló kukoricatábláin. Az évszak húrjai zsonganak, jajonganak, busonganak e tájon, a grunge-ot mintha magával ragadta volna Kurt Cobain, a heavy metal tetszhalott állapotban leledzik. A legjobbkor érkezik a vérfrissítés, melynek a Rage Against the Machine, a Tool és számos egyéb, borongós banda már megágyazott. Ideje lehetett az aratásnak! 

A később nu-metálként elkeresztelt szökőár olyan követőket mosott partra, mint a Coal Chamber vagy a Limp Bizkit. Esetleg a Deftones. Későbbi fodrozódásaiban megmártózhatott a brazil Sepultura (lásd még: Roots) és a kilencszemélyes húsdaráló, a Slipknot is. Vagy a Machine Head. Utóbbiak sérelmeznék e felelőtlen végkövetkeztetést, bár a producerük személye (Ross Robinson) összefonja valamennyiőjüket. Mr. Robinsonnak elévülhetetlen érdemei vannak a matéria megformálásában. Kente-vágta, ütötte a témát. S mint később kiderült, őket is. 

És hogy mit kevertek ki az Immortal és az Epic Records gondozásában? A már említett címke (újhullám) nem érzékelteti igazán, mi lehetett ez az új zaj. Alternatív és/vagy funk-metál? Heavy Groove? Mintha a Pantera élére Ice Cube pattant volna, a Cypress Hill motyóival. A rock zene újabb paradigmaváltásához egy 1993-as, párszámos szösszenet (ún. demo) vezetett, mely a Niedermayer's Mind elnevezésre hallgatott. Ebből bomlott ki az „egészestés“ egyveleg, egy kavargó, be-berobbanó dühroham. A Malibun felrántott album nem jöhetett volna létre egyéb előzmények nélkül sem: az ötös három-, majd négyötöde már korábban is együtt játszott (L.A.P.D., Creep), míg bele nem botlottak a féktelen frontemberbe, aki nem éppen egy rocker benyomását keltette. 

A Duran Duran-mániás, kisminkelt madárijesztő, a gótika és a legsötétebb romantika szerelmese, Jonathan „Pretty Boy“ Davis a nyolcvanas évek tipikus tinédzsere lehetett. Olyan átütő színpadi jelenléttel, hidegrázós, nyüszítő, (s)üvöltő, szűkölő (Scat)énekléssel, mely megbabonázta a zenésztársakat. A kétfejű gitárosokat biztosan, akik egy-, de inkább héthúron pendültek. Head (Brian Welch) és Munky (James Shaffer) karcolós, nyílós, pötyögős, reszelős riffjeihez, felelgetős, feleselős szaggatásaihoz prímán passzoltak az ötödik muskétás, Fieldy (Reginald Arvizu) röfögő, böfögő, húrverő és -tépő, csapongó, csapodár csavarjai, melyekhez David Silveria püfölőgépként párosította a pongó, puffogó pattogásokat. Ki jövedelmező temetkezési vállalkozóként, ki az utcát terítő drogdílerként áldozott be mindent a zúzdáért. Ajánlott olvasmány Fieldy önéletrajzi kötete (Függőség, hit, gyógyulás), de még annál is beszédesebb a hozzám még VHS-en érkező Who Then Now? című rövidke dokumentumfilm. 

A számos legenda egyike szerint a dombokon rögzített, csúcsokat ostromló hangzást egy szuszra vették fel, a tagok egyszerre játszották el szertelen szerzeményeiket. Az alig több mint egyórás korongon nincsenek töltelékek, pusztán tökös töltetek. Tucatnyi tüzes, trágár track. Beugróként rögtön az első klipes nóta, a Blind, a maga szertelen, vakító dühével. Ki nem ismerné a beharangozót? „Areee youuu readyyyyyyyyy???“ Nyomában a Ball Tongue, s az a kongó olajoshordónak vélt kilépő! Nem más, mint kottaállványhoz kalapált kábel. A Need To károgásait és krákogásait egy kis kópéskodó kitérő követi, majd beüt a Clown! A Divine-t állítólag azzal a Robert Trujillo segítségével készítették el, akinek a fia – a szintén bőgős – Ty beugróként segítette ki őket évtizedekkel később. Féltávon érkezik az egyik legerősebb tételük, a Faget, amit megfejel az a Shoots and Ladders, melyet Grammy-díjra jelöltek. A skótdudás startolás, a motyogós mondóka (T. S. Eliot megnyalná mind a huszonegy ujját) és az a többsávos téboly! Csúcspont. A Predictable – nevéhez méltóan – megjósolja ugyan a hanyatlást, pedig a Fake, a Lies és a Helmet In The Bush sem vallanak szégyent. A Daddy búcsúdal. Számvetés. Élőben már sosem játszott gyász- és siratóének, melyben Judith Kiener torka is kitágul. A rejtett, bónuszdalt pedig tessék felfedezni! 

A kritika vegyes, többnyire pozitív fogadtatásban részesítette. A Kerrang! maximális pontszámot vágott hozzá. Két esztendő múltán a The Billboard 200-as lajstromán a 72. helyre kapaszkodott, később arany-, majd kétszeres platinalemezzé vált (az RIAA szerint 2,100,000 eladott példányszámmal). Majd el- és belepte a nemespenész. Olyan összegzések ömlengenek róla, mint például a 666 Albums You Must Hear Before You Die (a brit Kerrang! zenei magazin 2012-es listája). Patinás mivoltát a Rolling Stone sem firtatta, megjelenésének porcelánlakodalmán az elmúlt két évtized legfontosabb metállemezének kiáltották ki. 2017-ben minden idők 100 legnagyobb metálalbuma között a 30. legjobbként könyvelték. 

A borítóján a közhiedelemmel ellentétben nem a kampókezű Freddy Krueger közelíti meg a hunyorító kisleányt, akinek az árny(ék)a akasztottként lóg a gyerekesen felírt megnevezésre. A kultikus kép, a külcsín sejteti, milyen szövetekkel, szövegekkel és témákkal számolhatunk: gyermekbántalmazások és -zaklatások, fiatalkorúak traumái. Mintha a Koяn egy elhallgattatott és elfojtott generáció mozgalmának élére állt volna. A hidegháború alatt szocializálódott szüleik legnagyobb örömére. A kifordított, lerágott ellenkultúra 1999-ben kitermelte a maga Woodstockját is, ahol kedvenceik headlinerként hirigeltek, de inkább a külsőségekre koncentráltak. A karakán kiállásokra, a rendezetlen rucikra, a felnyírt és borotvált, növesztett, égetett és font, sodrott frizurákra.

A stúdiózás utáni koncertek kult- és pultmagasságokba emelték a zenekart, ám az elvetemült együttest sem kerülték el a botrányok: tagcserék, pihenők, ki- és beszállások, fejetlenségek, be-, meg- és visszatérések követték egymást. Jelenleg stabilnak tűnik a keret, s az évforduló apropóján most is turnéznak. 

KASZÁS DÁVID