Mikor boldog Sheldon Cooper?

Nehéz olyan világot magunk elé képzelni, amelyben akadnának olyanok, akik nem ismerik – legalább hallomás szintjén – a Szex és New York, a Jóbarátok, az Office, a Modern család, az Így jártam anyátokkal vagy az Agymenők törzsgárdáját alkotó szereplőket. Chuck Lorre és Bill Prady zseniális tudósokról szóló szitkomja például hihetetlenül nagy rajongótábort épített ki magának, az eredetileg 2007–2019 között futó széria tíz Emmy-díjat is behúzott, miközben egyértelműen és minden korosztály számára meghonosította az „agymenés” bájos fogalmát. Még javában futott a CBS amerikai kereskedelmi csatornán, amikor elkészült az előzménysorozat, Az ifjú Sheldon, amely a később fizikai Nobel-díjjal elismert elméleti fizikus kelet-texasi eredettörténetéről szól.

Személy szerint remélem, hogy az Agymenők nem gyermekeknek készült, mégis sokszor gyermeki mellékszála soha nem akart valami egészen forradalmit elérni, már csak azért is, mert bár könnyen megtalálta útját a sokmilliós közönségéhez, formabontót vagy radikálist nem tudott felmutatni. Hetedik szezonja, amelynek a produkció teljes lezárását jelentő utolsó epizódja idén debütált a Paramount Global által tulajdonolt „szülőhelyén” és az HBO Max műsorán, a cselekmény alakulását tekintve jobbára csak a különböző történetszálak elvarrására szolgált. Mindez azonban csak a felszíni olvasat, ennél ugyanis többről van szó: letette Sheldon Cooper univerzumának utolsó sarokköveit, beemelve a képregényboltok, az egyenpólók, a modellvasutazás, a túlkompenzált kopogás iránti kényszerhóbortjait, s nyomós érvekkel alátámasztotta, hogy közvetlen családtagjai miért váltak olyanná, amilyennek húsz évvel később megismertük őket.

Az utolsó évad ott veszi kezdetét, hogy elvonult a mindent felforgató tornádó Texas felett, miközben a csodagyerek főhősünk, Sheldon Lee Cooper (az elmúlt hét évben a szemünk láttára felcseperedett Iain Armitage) éppen a nagy múltú Heidelbergi Egyetem vendégszeretetét élvezi, a családi életet kizárólag szigorú keretek között irányítani tudó, buzgó baptista édesanyja társaságában. 

Mikor volt valaha boldog Sheldon? – ironizál Mary (a vastagon déli akcentussal beszélő Zoe Perry, aki a való életben annak a Laurie Metcalfnak a lánya, aki az Agymenőkben az idősebb énjét kelti életre) a világ másik felén éppen az apránként széthullani látszó családjukkal bajlódó férjének, George-nak (Lance Barber). Sheldon azonban nagyon boldog Baden-Württembergben: a németek szabálykövetőek és még humoruk sincsen, tehát az új, igényeinek teljesen megfelelő közeg igazi paradicsom számára. Így hát értelemszerűen semmi kedve a tanítás megkezdése előtti napon visszatérni a lenézett déli szülőállamába, ahol „Meemaw”, az illegális játéktermet üzemeltető nagyanyja (Annie Potts) ideiglenesen átköltözött az épségben maradt házukba, a húga, Missy (Raegan Revord) átvette a tyúkanyói feladatokat, 18 éves bátyjának, Georgie-nak (Montana Jordan) pedig a felnőtté válás minden nehézségével meg kell küzdenie a barátnője és a kisbabája oldalán.

Hamarosan azonban váratlan felismerés éri az Agymenők-univerzumban jártas nézőket: a tizennégy évesen már három éve főiskolás, 187-es IQ-val rendelkező, nyurga címszereplőnek most először kell megtapasztalnia, hogy milyen az, ha valamiben nem ő a legjobb. Kicsit/nagyon annyira lemaradt húrelméletből, hogy korrepetálásra szorul egy nála is fiatalabb, de okosabb hallgatótársától. 

„Soha ne nőj fel! Szívás” – halljuk a kallódó, de felelősségteljes Georgie-tól, aki a család legbelevalóbb tagját, a kamaszodó húgát traktálja az örök érvényű igazsággal. Nagyjából valami ilyesmi lehetne a záróévad mottója, hiszen az epizódok a felnövésről, azon belül is a belátásról, az elfogadásról, a megértésről és mindenekelőtt: az elengedésről és az újrakezdésről szólnak. Chuck Lorre és Steven Molaro felnövéstörténete becsülettel teljesíti is a küldetését, miközben a Cooper család összes tagjával törődnek – legjobban talán a negyvenkét éves édesapával, akinek a kezét elengedik ezen a ponton. 

Nem könnyű lezárni egy szériát, főleg nem úgy, hogy a gyártó konkrétan „elkaszálja”: a szokásos huszonegy-huszonkét epizód helyett mindössze tizennégy résszel ér véget, ami miatt például az egyik főszereplő, Annie Potts nyilvánosan emelte fel a hangját. Jó lett volna, ha az alkotók mélyebbre ásva folytathatták volna a cselekménymesélést (részben lehetőségük nyílik erre az elmúlt hetekben debütált Georgie & Mandy’s First Marriage című újabb spin-offban), de végül azért csak láthatjuk, hogy Sheldon, akire az első publikált tanulmánya után felfigyelnek a rangos amerikai felsőoktatási intézmények, végül a Kaliforniai Műszaki Egyetemre, vagyis a Caltechre megy továbbtanulni. Innen már nincs visszaút számára: végül itt teljesedik ki, mint azt érzékletesen aláhúzza a memoárt író felnőttkori változata (az eredeti Sheldon, Jim Parsons most fizikailag is feltűnik, akárcsak az alapcsapat másik tagja, Mayim Bialik).

Az ifjú Sheldon legszebb ajándéka az érzelmes-érzelgős lezárás, amelyhez az ártatlan humorforrás (úgy érezni, hogy egyedül a nők diktálnak Medfordban az 1980-as évek végén és a ’90-es évek elején), a karakterek közötti dinamika (minden probléma epicentrumában Sheldont találni) és néhány újabb/friss szereplő (köztük a szigorú felügyelőtisztet játszó Oscar-díjas amerikai színésznő, Octavia Spencer, az egymondatos beköpésekkel arató Craig T. Nelson és a pragmatikus intézményvezető szerepében Wendie Malick) csak kiegészítőként szolgál. 

És még egy pluszpont: fellélegezhetünk, amiért Sheldon nem megy át semmiféle tényleges karakterfejlődésen, hiszen gyászában is megmarad logikusnak, reálisnak és tudományszeretőnek, de egy megható jelenetben bizonyítja, hogy az édesanyjáért hajlandó áldozatokat hozni. Azok, akik figyelemmel kísérték a szélsőségesen makacs, rugalmatlan és öntelt főszereplő útját, pontosan tudják, hogy ez milyen nagy szó tőle.