Hunyadi, a magyar szuperhős

Néhány éve trendi lett a történelmi kalandfilm Magyarországon, az állami támogatásokról határozó testület legalább is rendkívül bőkezű e tekintetben. Szebben fogalmazva: a kormány szeretné, ha a magyar nép büszke lenne történelmére, megismerné a nemzet nagyjainak fontos tetteit, a fiatalok új, valódi, hús-vér példaképeket találnának maguknak a fantasykarakterek és szuperhősök helyett, és erősödne a nemzetközösség. Csúnyábban fogalmazva: a jelenlegi politikai hatalom úgy igyekszik prezentálni a történelmet, ahogy az neki per pillanat megfelel. 

A siker persze nem csak a pénzen múlik. Nem árt hozzáértő szakembereket megbízni, ha színvonalas produkciót szeretnének látni a döntnökök és az adófizetők – bár az ő véleményük végül is nem sokat nyom a latban. 

Azt is meg kell említenünk, hogy az elmúlt években e nemes ügy oltárán sikerült szétrombolni a magyar filmipart, parkolópályára helyezni számos kiváló rendezőt, akik közül néhányan szerencsére állami támogatás nélkül, fillérekből is képesek voltak nemzetközi sikert arató filmeket csinálni. 

Sok példaértékű nemzetközi (például szlovák–magyar) kooperáció is létrejött, mert a „kegyvesztettek” többsége egy ideje már nem is pályázik a Nemzeti Filmalapnál, ehelyett külföldi partnert igyekeznek találni filmjeikhez.

Színvonalas produkció született

Mindezek tükrében nézzük, hogyan sikerült a Hunyadi című gigasorozat. Először is: aki tavaly sokallta a Most vagy soha! hétmilliárd forintos gyártási költségeit, az a Hunyadi büdzséjét már szinte fel sem tudja fogni: a tíz rész csaknem 26 milliárdba került, vagyis ez a valaha készült legdrágább magyar produkció. Ráadásul ott virít az ismertetőkben az „első évad” megjelölés. A címszereplő a végén meghal, azaz vélhetően Mátyás király kora, illetve a későbbi török megszállás időszaka következne, ha tényleg lenne második évad. 

A Hunyadinak nem csaptak akkora előzetes reklámkampányt a kormánymédiában, mint a Rákay Philip-féle Petőfi-filmnek, az ellenzéki sajtó maradéka pedig szinte egyáltalán nem foglalkozott vele a márciusi bemutatóig. Talán a meglepetésfaktor is hozzájárult ahhoz, hogy nagyot robbant a széria, amelynek vezető producere egy kanadai–magyar szakember, Robert Lantos volt, vezető írója, azaz showrunnere pedig Lengyel Balázs. 

A szkeptikusok szerint is színvonalas produkció született, amely nagy eséllyel pályázhat a fiatalok figyelmére, mert a számukra megszokott hollywoodi szintet hozza – a Trónok harca, a Vikingek, a Vaják és a többi nagy kalandfilmsorozat világát. 

Több rendezőt is bevontak (Robert Dornhelm, Nagypál Orsi, Szász Attila), ami a nagy hollywoodi sorozatokban teljesen megszokott dolognak számít, hiszen nem önmegvalósításról van szó, hanem egy koncepció profi végrehajtásáról. 

Sok kaland, kevés történelem

Hunyadi János hadvezéri képességei tényleg filmre kívánkoztak. Ő volt az, aki hetven évre kiszorította Európából a törököt. Neki köszönhetően „csupán” 150 éves török elnyomást kellett elszenvednie a magyar népnek 220 év helyett, ami – a balkáni népek sorsának tükrében – nem kis eredmény. Már életében legendák övezték, a nándorfehérvári ütközetben pedig tízszeres túlerővel szemben védte meg Európát, megállítva az Oszmán Birodalom terjeszkedését. Tiszteletére a pápa elrendelte, hogy minden délben az egész keresztény világban kongassák meg a harangokat – sokan most tudják meg, miért van ez így a mai napig. 

A forgatókönyv ugyan gyakran eltér a történelmi tényektől, a kalandok szintjén azonban remekel. Márpedig egy kalandfilm akkor jó, ha sikerül bevonni a nézőt a történetbe. A Hunyadi valamennyi epizódja bővelkedik izgalmas fordulatokban, a csatajelenetek látványosak, és egy idő után már nem azt lessük, mennyire valós a sztori, hanem sodródunk a szereplőkkel, szurkolunk nekik vagy utáljuk őket – vagyis érzelmeket váltanak ki belőlünk a látottak. 

Ebből a szempontból a Hunyadi közelebb áll a fantasy műfajához, mint a történelemkönyvek tartalmához, és sűrítésekben, tömörítésekben is bővelkedik. Például van olyan karakter, akit három különböző történelmi személyiségből gyúrtak össze, az első három-négy részben pedig inkább az alkotói fantázia működött, hiszen Hunyadi „karrierjének” kezdeteiről nagyon keveset tudunk, fiatalkora nem került be a krónikákba. 

Csak egy példa: az sem biztos, hogy hősünk egyáltalán járt Itáliában. Az olasz szerető, Giulietta karaktere (Elena Rusconi alakításában) a fantázia szüleménye, a történetszövők ügyességének köszönhetően mégis simán elhisszük, hogy Hunyadi gyengéd érzelmeket táplált Milánó hercegének unokahúga iránt, amikor a király parancsára Itáliában teljesített szolgálatot. 

Ez a „kilengés” később komoly hangsúlyt kap – abban a jelenetben, amikor Giulietta találkozik Hunyadi feleségével, Szilágyi Erzsébettel. Ez a valóságban természetesen nem történt meg, mégis mindkét női karakter megítélésén sokat lendít. Hasonló „betoldásokkal” telis-tele a sorozat. 

Irány a nemzetközi piac? 

Lengyel Balázs egy sodró lendületű, egyértelműen a nemzetközi piacra (is) szánt kalandfilmet kreált Bán Mór regényciklusából, szem előtt tartva azt a tényt, hogy senkit sem érdekel mások történelme, a hőstörténetek annál inkább. Tíz részben meséli el egy zseniális hadvezér életének főbb eseményeit, gyermekkorától egész a nándorfehérvári csatáig. 

Jó döntés volt, hogy a címszereplőt egy alig ismert marosvásárhelyi színész, Kádár L. Gellért alakítja, és a többi arc sem elkoptatott. Néhány kisebb szerepre viszont nagy neveket szerződtettek – közülük talán Gálffy László a legmeggyőzőbb Luxemburgi Zsigmondként. 

Az sem véletlen, hogy a szereplők összesen 9 nyelven szólalnak meg – a magyaron kívül például németül, törökül, olaszul, szerbül vagy csehül. A Hunyadit – melynek angol címe Rise of the Raven (talán azért, hogy ne legyen áthallás a Hyundai autómárkával) – a TV2 természetesen szinkronizálva vetítette, de az érdeklődők a rendezői változatot is megnézhették eredeti nyelveken, feliratos verzióban.

Néhány zavaró tényező 

A nyelvezet már más kérdés, a dialógusokban engem zavart a modernség, itt-ott még a mai szleng is megjelent. Persze a 15. századi magyar nyelvet nem értenénk – gondoljunk csak az Ómagyar Mária-siralomra – de mondjuk egy 19. századi, kevésbé archaikus változat, az akkori költők „fura”, ám érthető nyelve talán még elfért volna a sorozatban. A párbeszédek minősége hullámzó; míg egyes jelenetekben frappáns és életszerű dialógusok hallhatók, másutt a szereplők kérdései és megnyilvánulásai hiteltelennek tűnnek a történelmi kontextusban.

​Az is zavart, hogy nem mindig írták ki a képernyőre, melyik évben járunk, például mennyi idő telt el Zsigmond király és Albert király halála között. A sorozat elején hiányzik egy átfogó bevezetés, amely bemutatná az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság közötti viszonyt és a geopolitikai helyzetet. Ez különösen a külföldi nézők számára nehezítheti a történet megértését. 

Míg egyes szereplők, például Barankovics Mara fontosságát kiemelték, mások, akik bizonyítottan jelentősebb szerepet játszottak az események alakulásában, csupán említés szintjén vannak jelen. Vitéz János bíboros, esztergomi érsek szerepét a komáromi Csémy Balázs kapta, aki igazi bölcs konspirátor, és talán a legcivilebb hatást kelti a képernyőn az összes színész közül. Mindig a megfelelő pillanatban súgja oda a döntésben érdekelteknek, hogyan kellene dönteniük. Ha lesz második évad, az is ki fog derülni, hogy ő volt Hunyadi Mátyás nevelője, és nagy hatással volt a majdani „igazságos” királyunk karakterére.

A Hunyadi kétségtelenül ambiciózus vállalkozás, jelentős lépés a magyar történelmi drámák műfajában. Ha nem is helyettesíti a történelemkönyvet, annyit mindenképp elér, hogy a fiatalok érdeklődni kezdjenek a nemzet múltja iránt.