Közösségi élmény

Még mondják, hogy nincs minden rosszban valami jó! Trianonról sok jót nem mondhatunk el, de nyolcvan évre legalább összehozott egy mesterséges régiót és közösséget: a felvidéki magyarokét, akiket összehozott az a fránya határ. A határt, mely az utóbbi időben egyre inkább zavart, próbáltuk letagadni és csatlakozni az egykori anyaországhoz, amelynek nemigen kellettünk. Hiába tagadtuk a szlovákiai magyar irodalom létezését, mégis ahogy a vízfejű Budapest nem vett tudomást az ország egyéb régióiról, úgy nem igazán tartotta fontosnak azt sem, hogy az erdélyi, vajdasági vagy felvidéki írókat, színházakat, szakembereket számba vegye. Legfeljebb, ha egyre-egyre szüksége volt a házi leltárba vagy ha egy-két kiöregedett, kimustrált sztárocskát kölcsönözni tudott, „nekik ez is” jó alapon. Mi tovább próbálkoztunk, hitegettük magunkat azzal, hogy kellünk, s nem csak a szegény rokont látják bennünk. S ahogy a pénz eluralkodott rajtunk, úgy esett szét ez a kis közösség. A sors bosszúja nem is maradt el. Rekordütemben fogyunk, s már rövidtávú stratégiánk sincs arra, hogyan fogjunk össze a megmaradás érdekében. Egy-egy kisebb közösség is töredékekre hullott, egyre kevésbé érzékeljük a közösség erejét. De talán mégis. Az egyik magyarországi televízió tehetségkutató versenyében egy felvidéki és egy erdélyi versenyző küzd a továbbjutásért. Azon kapom magam, hogy tiszta szívből nekik szurkolok. S az egyik szlovák tévéműsorban is versenyben van a továbbjutásért egy uzapanyiti fiatalember. Hajrá Felvidék, hajrá Gömör, hajrá Uzapanyit!