Kibővült unió a régiek nélkül?

És hogy felkeltsék az emberek érdeklődését, alkotmányozó konventet hoztak létre, illetve társadalmi vitát kezdeményeztek. Miután ez utóbbi teljes érdektelenségbe fulladt, a tagállamok jó része, valamint az Európai Parlament úgy gondolta: az alkotmányról rendezett népszavazással viszi közelebb a néphez az európai eszmét, így bizonyítandó, hogy az EU igazi demokratikus szervezet, nem pedig a brüsszeli bürokraták fogságában szenvedő, túlszabályozott óriás. Csakhogy a nagy igyekezet visszaüthet, és a legrosszabb esetben akár a szervezet bomlásához is vezethet. Az alkotmányról huszonöt, igencsak különböző érdekű országnak kell megegyeznie, és az eldöntendő kérdések nagy része a hatalommegoszlásról szól. Például: kinek mekkora súlya legyen a döntéshozatalban, vagy hogy minden tagállamnak legyen-e azonos jogú biztosa a brüsszeli bizottságban, és milyen területeken szűnjön meg a nemzeti vétó lehetősége. Most ezeket még tetézik olyan – a politikusok számára esetleg kevésbé fontos, de a népszavazásra hívandó emberek fantáziáját jobban megragadó – témák, mint a kereszténység megemlítése vagy a kisebbségek védelme. S mindezt egyhangúlag kell elfogadni. Az optimisták szerint az EU eddig is megoldotta ezeket a vitákat, és lám az alkotmányozó konvent képes volt előállni egy – legalábbis a testület elnöke, Valery Giscard d’Estaing szerint – konszenzuson alapuló szövegtervezettel. Ezt a konszenzust azonban nem támasztotta alá szavazás, sőt nyolcan kisebbségi véleményt fogalmaztak meg. Az azóta folyó vitában még arról sem sikerült megegyezniük a tagállamoknak, hogy a közösen elfogadott „jó alap” kifejezés azt jelenti, hogy apró módosításokkal véglegesíthető a szöveg, vagy pedig hogy jó kiindulóalap a kormányközi konferencián újra megnyíló vitához. Ráadásul eddig is láthattuk, hogy egy-egy kínkeservesen megszült, a legkisebb közös többszörös elvén alapuló kompromisszum csak a politikusok számára volt az, otthon a nép elutasította őket. Maastricht után a dánok részére kellett engedményeket tenni, miután az első népszavazáson negatív eredmény született.

A nizzai szerződésre az írek mondtak nemet, és csak óriási kormánypropaganda révén sikerült azt másodszor elfogadtatni. Most a legtöbb helyen azért terveznek referendumot, mert a közvélemény erre hajlik, ráadásul ezek olyan országok, ahol az alkotmánytervezet a legtöbb bírálatot kapta. A nagy engedményekkel elfogadott végső szövegből az emberek leginkább arra fognak emlékezni, amit nem sikerült elérni. Hiszen azzal volt tele legtöbbet a sajtó. A kormányoknak mégis mint valami nagyon fontosat és jót kell eladniuk az alkotmányt a szavazóknak. S ebben sok esetben nem számíthatnak majd az ellenzékre, különösen, ha létezik erősebb euroszkeptikus tábor. Ha megtörik a népszerűségét vesztő Tony Blair ellenállása, és a britek is népszavaznak, akkor akár négy-öt tagállamban – dánok, svédek, britek, finnek, írek – is elutasíthatják az új alapszerződést. Márpedig az igen kényes helyzetet idézhet elő. A kormány- és államfőknek még el kell dönteniük, mi történik ebbe az esetben. Szemétre kerül az egész alkotmány, vagy ha egy adott számú ország – mondjuk, az államok kétharmada – ratifikálja, akkor mégis életbe lép. De mi lesz akkor a nemet mondókkal? Mégis vonatkozni fog rájuk? A logikus lépés az lenne, hogy egy következő népszavazáson már arról kellene dönteniük, mégis elfogadják-e az eredeti szöveget, vagy kilépnek a szervezetből. A nagyobbik dán kormánypárt már eleve úgy kíván szavaztatni az alkotmányról, hogy ha az emberek elutasítják, akkor az az ország távozását jelenti az EU-ból. De milyen új kibővülő közösség lenne az, ahonnan éppen többen is távoznak?