Kenyeret? Gyógyszert?

Pályakezdőként sok érdekes helyen megfordultam újságírók számára szervezett csoportos utakon: börtöntől kezdve fafeldolgozón és gyufagyáron keresztül vasolvasztóban. Semmit sem bántam meg, azt sem, hogy annak idején minden egyes ilyen riportút után újabb és újabb szakirodalom alapjait kellett elsajátítanom, hogy valamelyest hozzáértőnek látszódjam az olvasó szemében.

Elfogadtam és alkalmazkodtam ahhoz, hogy ez a szakmai érés alapja és igaz útja. Az, hogy a munkatárs – bármely pályán – a mesterség minden fogását megismerje, mert a szakmát teljességében csak így sajátíthatja el. Persze azért piszkálta a csőrömet, hogy egy ideig szinte hallgass volt a nevem, s ha nem is a virslihordással kezdtem a pályát, mint egykor a színinövendékek, tűrni kényszerültem az élet rendjének azt az archaikus trendjét, amely valahogy átörökítette civilizált időkbe a törzsi viszonyok közt megalapozott igazgatásformát: a vének tanácsának uralmát. Hogyne lelkesültem volna fel az egyik ifjú, sokat foglalkoztatott szlovák színész nagy tapssal jutalmazott vérpezsdítő felszólalásán, amely a szocialista ifjúsági szervezet (akkor ezt csupa nagy kezdőbetűvel kellett írni) pozsonyi konferenciáján hangzott el, s azt nehezményezte, hogy miért kap kevesebb gázsit a fiatal színész, mint idősebb kollégája, hiszen a fiatal figura életre keltését ugyanúgy tehetséggel kell megoldani: színpadon vagy filmen a szerepet tökéletesen kell kiviteleznie kezdő vagy idős színésznek egyaránt. Merész felszólalás volt, amelynek következményeként a felkapott ifjú színész egyszer csak kikopott a képernyőről. Az ifjú hév, az újítás szándéka nem volt nyerő. Nem úgy, mint azt követően, miután fordult a föld, s demokráciaépítés-tapasztalat nélkül belecsöppentünk abba a vadvilágba, amelyben nem az átfogó szakmai tudást megalapozó jártasság elérése a siker záloga, hanem az önbizalomtól túlbuzgó fellépés. S amely vadvilágban mintha újfent valamiféle törzsi viszonyok érvényesülése körvonalazódna. Annak a barbár szokásnak a jelképes kibontakozása, mely alapján a család az öreget, aki már csak a terhére és nem a hasznára volt, kitette egy úszó jégtáblára, s hagyta hogy elsodorja a zajló folyó.

Mert mi más szimbólumaként értelmezzek olyanféle intézkedéseket, amelyek minden bizonnyal majd azokra a valamilyen módon peremre sodródottakra rója a legnagyobb terhet, akiket amúgy is húz az ág. Azokra, akik a leginkább rászorulnak majd kórházi ellátásra, orvosi kezelésre, gyógyszerekre. Kezdve a nyugdíjasokkal, folytatva a sort – de nem befejezve – azzal a munkaerővel, aki az ötödik X-szel a nyakában próbál boldogulni, de csak tengődik, mert túlságosan is amortizálódott (megkopott, tönkrement) a stressz alatt, amellyel ez az utóbbi, századot s ezredévet fordító évtized úgy megtelt, mint fojtó gázzal a pince borforráskor. Uram bocsá, de én ebbe az eutanáziának azt a formáját is belelátom, amellyel megszakítják a gyógyíthatatlan beteg kezelését, azaz nem gyógyszerezik tovább.

Mert meggondolja majd a szerény bérből, nyugdíjból tengődő, akinek anyagi szükséghelyzetét nem igazolja ilyen-olyan hivatal, hogy gyógyszert vagy kenyeret vegyen-e.