Draghi megpróbál lazítani

Mario Draghi jegybankelnök bejelentése szerint az EKB márciustól havonta 60 milliárd eurót költ értékpapírok vásárlására (legalább) 19 hónapon át, 2016 szeptemberéig. Ez nem kevesebbet jelent, minthogy legalább 1140 milliárd eurót zúdít az európai értékpapírpiacokra. Sikerülhet felpörgetni az inflációt és a gazdasági növekedést?

Az Egyesült Államokban a Fed három hullámban lezajlott hasonló programja (QE 1–3) úgy tűnhet, legalább részben eredményes volt. Csakhogy az eurózóna nem Amerika. Mivel az értékpapír-vásárlás lényegében államkötvények vásárlását fogja jelenteni, emlékeztetni kell arra, hogy nem léteznek az amerikai szövetségi kormány által kibocsátott államkötvényekhez hasonló európai (közös) kötvények. Helyette 19 eurózóna-ország nemzeti államkötvényei vannak, különböző minőségben – a legjobb (AAA) minősítésű német állampapíroktól a bóvli kategóriájú görögökig. Elkerülendő annak a látszatát, hogy az akció csupán a mediterrán periféria kormányainak dobott mentőöv, a kötvényvásárlások az EKB tulajdonosi struktúrája – azaz lényegében a részt vevő országok gazdasági súlya – szerint oszlanak majd meg.

Így német államkötvényből veszik majd a legtöbbet, és a német gazdaságba jut a legtöbb pluszpénz, ahol erre szinte semmi szükség. Ráadásul a kockázatmegosztás terén (alighanem német nyomásra) tettek egy hatalmas visszalépést. A közös kockázatmegosztás csak az új programban vásárolt eszközök 20 százalékára vonatkozik majd, 80% marad az egyes nemzeti bankok vállán. Míg néhány nagyon alacsony államadósságú országban (Észtország, Luxemburg) a standard tízéves állampapírok gyakorlati nem léte okozhat problémákat, a nyakig eladósodottakban újabb haladékot kaphatnak a politikusok a konszolidációra. Itt el is jutottunk a mellékhatásokhoz.

A masszív állampapír-vásárlás további minimumokra nyomhatja a kamatokat és eszközárbuborékokat okozhat a tőzsdéken vagy az ingatlanpiacokon. Amikor a QE1 elkezdődött, Amerikában a tőzsde és az ingatlanárak a padlón voltak, a kötvénykamatok meg relatíve magasak, ez Európában most egyáltalán nem igaz. A legnagyobb rizikó azonban az, hogy az európai politikai elitek a mennyiségi lazítással nyert időt megint nem a fiskális konszolidáció és a strukturális reformok felgyorsítására, hanem azok újabb halogatására fogják felhasználni.

Márpedig a jegybanki program csak a tagállami gazdaságpolitikákkal együtt tudná kihúzni a csávából az eurózónát. Ha a tagállami vezetők jó része továbbra is halasztgatja a közpénzügyek rendbetételét és a népszerűtlen reformokat (munkaerő-piaci szabályozás, nyugdíjrendszer, egészségügy, jóléti ellátás átalakítása), akkor könynyen Japán „elvesztett évtizedének” a közepén landolhatunk. A szigetország 1991 óta gyakorlatilag stagnál, miközben már egy tucat mennyiségi lazításhoz hasonló programon van túl. Ja, és közben világrekord méretűre hizlalta államadósságát.

A szerző a Comenius Egyetem politológia tanszékének oktatója és a Híd frakcióvezetőjének gazdasági tanácsadója