Bárdossy László felelőssége

Bárdossy László lelkiismeretes és roppant művelt hivatalnok volt, hivatása szerint karrierdiplomata. Nem tartozott a rendszer legfelsőbb köreihez, mint akármelyik elődje a miniszterelnöki székben: nem volt gróf, mint Teleky Pál, vagy Bethlen István, vagy Károlyi Gyula, nem volt nagybirtokos, mint Darányi Kálmán és nem volt nemzetközileg ismert bankár, mint Imrédy Béla, valamint vezéri ambíciók sem fűtötték, mint Gömbös Gyulát. Horthy kormányzó is felületesen ismerhette, mielőtt – Teleki tragikus és figyelmeztető öngyilkossága után – kinevezte miniszterelnökének. Bárdossy, mint londoni beosztott diplomata, vagy később, bukaresti követként ritkán kerülhetett közvetlen kapcsolatba az államfővel és amikor külügyminiszterré nevezték ki a tehetséges diplomatát, a külügyeket Horthy mégis inkább Teleki miniszterelnökkel beszélte meg, aki ráadásul baráti köréhez tartozott. Még azt is elmondották ebben a tévéműsorban, hogy Bárdossy a magyar belpolitikai életben voltaképpen ismeretlennek számított: keveset tartózkodott Budapesten korábban és magatartásától, személyiségétől pedig azok a dzsentri tulajdonságok idegenek voltak, amelyek a két világháború közötti magyar politikai életben szinte kötelezőek voltak azok számára, akik nagy karrierre vágytak.

Gyors bukásának oka (mindössze 11 hónapig állhatott a kormány élén) tulajdonképpen nem az volt, hogy az ország belesodródott a világháborúba, amelyet Teleki és Bethlen mindenképpen ki akarta kerülni. Ők előbbrelátóak voltak az uralkodó rétegnél, az egykorú politikai elitnél és nem kétséges, hogy magánál a kormányzónál is. A kormányzó ugyanis – tisztikarával és vitézeivel, meg vezető hivatalnokaival együtt – igenis meg volt győződve arról, hogy Hitler lesz a nyertes, tehát a háborúba be kell lépni. Bárdossy azért bukott meg, mert nem ismerte az elit játékszabályait és mindenféle aggályokat hangoztatott, amikor Horthy Miklós – meglehetősen kétes indokok alapján – István fiát kormányzóhelyettessé választatta. Dehogyis volt Bárdossy liberális, netán demokrata alkat, még annyira sem, mint a rendszer egy-két világosfejű vezető személyisége. Ellenkezőleg: konzervatív meggyőződésű, a magyar felsőbb-rendűségi tudat megszállottja (könyvet is írt e tárgykörben), antiszemita és politikai értékrendszerébe még az is belefért, hogy a német megszállás után újra politikai szerepet vállaljon.

Mégis az utókor, sőt életének, munkásságának legalaposabb ismerője, Pritz Pál, a kiváló történész hajlamosak Bárdossyt inkább áldozatnak tekinteni, aki erkölcsi és nem büntetőjogi felelősséggel tartozott miniszterelnökségének végzetes lépéseiért. És valóban úgy tűnik, hogy Bárdossy inkább volt végrehajtó, mint kezdeményező. A döntő szó mindig Horthyé volt, vagy – és ez a legszomorúbb – a budapesti német követé. Pritz elmondotta, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – Bárdossy nem önkényesen cselekedett, a Szovjetunió elleni hadüzenetet megbeszélte az államfővel, mielőtt a végleges döntést a minisztertanács, illetve a parlament meghozta volna. És Horthy éppen úgy, mint a miniszterek – kivéve Horthy talán leghűségesebb hívét, Keresztes Fischer Ferenc belügyminisztert – lelkesen egyetértettek a hadüzenettel. Hiszen máris késésben érezték magukat a Hitler kegyeiért folytatott versenyfutásban: öt nappal voltak lemaradva a szlovákok és a románok mögött és ez a késedelem – az ő felfogásuk szerint – veszélyeztette a trianoni béke revíziójában addig elért sikereiket. Saját életük logikája is a háború mellett szólt, hiszen húsz évig következetesen és lángolón szovjetellenesek, kommunistaellenesek, baloldalellenesek voltak, hogyan maradhattak volna ki, amikor – szerintük – ekkora esély mutatkozott eszményeik megvalósítására?! Ugyan látták, hogy Hitler egy adott ponton, például, ha a győzelme túl gyors és túl nagy lesz, az ő értékrendszerükre is veszélyes lehet, de ez a kockázat is eltörpült a vélt hozadék mellett. (És én még emlékszem, hogy első iskolás füzetemre is rányomtatták a hírhedt jelszót: „Magyar élet ára, a Szovjet halála!”) És senki nem gondolt arra, hogy ezúttal éppen olyan nagyhatalomnak üzennek hadat, amely egyedül nem ismerte el a trianoni békeszerződést, sőt a hadüzenet pillanatában Molotov külügyi népbiztos figyelmezteti Kristóffy követet, hogy a Szovjetunó – amennyiben Magyarország kimarad a háborúból – hajlandó Erdély ügyében a magyar igényeket támogatni. (Igaz, ezt az állítást több történész kétségbevonja, illetve úgy vélik: Bárdossy elkésve kapta meg az üzenetet.)

Ezután már Magyarország és persze, Bárdossy László kényszerpályára került. Amikor a budapesti német követ azt követeli Bárdossytól, hogy üzenjenek hadat Angliának és az Egyesült Államoknak is – az ellenállás céltalan és lehetetlen volt. Mi több: Bárdossy, a korábbi lelkiismeretes bürokrata mintha elvesztette volna a fejét. Hiszen előbb azt gondolta, hogy a németek megelégszenek azzal, hogy az Egyesült Államokkal csak a diplomáciai kapcsolatokat szakítja meg, de amikor a náci diplomata közli: hadüzenet kell, akkor Bárdossy – a világtörténetben példátlan módon – telefonon értesíti az amerikai követet, hogy nem érvényes korábbi közlése, mert igenis hadüzenetre került sor. És arra a történelmi felelősségre, ami Bárdossyra nehezedett nem kisebb személyiség figyelmeztette, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki ezt írta a miniszterelnöknek: „nem adhatunk katonát, egyetlen új katonát sem, egyetlen magyar közlegényt sem olyan háborúba, amely lényegében ellentétes a magyarság történelmi céljával...

Egyébként Bárdossy László a vesztes háború után, amikor természetesen Népbíróság elé állították, világosan látta sorsát. Tudta: a végzetes politikáért fizetni kell és neki is az elsők között. A Népbíróságot azonban illetéktelennek tartotta ügyében. Az ország azonban az átélt tragédia után – hasonlóan Európához, sőt a világhoz – nem tudott és nem akart a régi ország úri szabályaihoz alkalmazkodni. És bár történelmietlen a kérdés, de azért feltehető, noha meg nem válaszolható: mi lett volna Bárdossyval, ha megmarad diplomatának és 1941 áprilisában nem kezdi el végzetes politikai karrierjét? Nagy valószínűséggel: életben maradt volna és „megúszta” volna, mint Horthy.