Az otthon nem csak egy szoba

Döbbentem szembesültem a méreteivel, még így, romosan is lenyűgöző. A tágas főtéren állva nem nehéz elképzelni egy lakosságát tekintve nagyjából Rozsnyó nagyságú virágzó település, a Római Birodalom akkori egyik legnagyobb városának hétköznapi nyüzsgését. Amit viszont nehéz elhinni, hogy az emberek többsége csak késő délután próbált elmenekülni, amikor már nem volt kiút. Órákon át a házaikban bújtak el, lábasokat, kosarakat, párnákat kötöztek a fejükre, védelmül az egyre bővebben lezúduló hamu- és kőeső ellen. Az idegenvezető elmagyarázta, hogy napközben hova menekülhettek volna, vagyis volt kiút a pokolból, mégsem futottak el. Vajon miben bíztak? Az istenek segítségén s a hiten kívül, hogy a tombolás már nem tart soká, azt gondolom, volt még egy dolog, ami marasztalta őket. Az otthon biztonsága. Amely egyre kevésbé létezett, s végül az összeomló házak lakóikat is betemették. Az a tudat, hogy van egy hely, ahol otthon vagyunk, fontos része a biztonságérzetünknek. Úgy érezzük, ha máshol nem, ott(hon) biztonságban vagyunk. Az otthon nem csak egy szoba, egy ház. Lehet egy város, ország, földrész. Mint hely, behatárolható. De hol a határa az otthon által nyújtott biztonságtudatnak? Min kell keresztülmennie egy embernek, hogy gondolatban eljusson odáig, a mély kötelék dacára menekülnie kell, ha élni akar? Folyton ez jár az eszemben, most, hogy mindennaposak a tudósítások a Magyarországra igyekvő illegális határátlépőkről, akik az ottani szigorítások után már Szlovákiát is kezdik fokozottabban rohamozni. Nem tudom, hogyan lehet megállapítani, hogy valaki „csak” a jobb megélhetésért menekül-e vagy tényleg menekült, azaz otthon üldöztetésnek van vagy lehet kitéve, de szerencsére nem is nekem kell ebben döntenem. Mert sokféle érzés kavarog bennem. Látom a hírekben az illegális határátlépőket. Többnyire fiatal férfiak, tétován, tanácstalanul ácsorognak, hátukon horpadt hátizsák. Mint a pozsonyi buszban utazó diákok, akiknek csak egyetlen mindenes füzetük van, s otthon felejtették a tízóraijukat. Olvastam, hogy ahonnan jönnek, sok család összes vagyonát odaadja, csak megmeneküljenek, nehogy elvigyék őket katonának. Persze az is eszembe jut, hátha egyszer nekünk fognak ártani. Aztán az anyjukra gondolok. S nőként összeszorul a szívem, mert érzem, tűnőben az otthon biztonsága.