Az imádott gondnok

Felfigyeltem egy ismerősnek tűnő hatvanas férfira az állomáson, egy másiknak hangosan szidta a vendéglátást. Moslék ételek, undok pincérek. Bezzeg ő! Valamikor ő is vendéglátós volt, és bizony imádták a kuncsaftok! És akkor beugrott a kép.

Fiatalok voltunk, ifjúsági akcióra mentünk egy vállalati üdülőbe. Száraz, őszi idő volt. A bejáratnál egy morcos gondnok fogadott, s köszönés helyett ránk parancsolt, hogy azonnal vessük le a cipőnket, mert a házba csakis tiszta talpú papucsban lehet belépni. Furcsának tűnt a fogadtatás, de hát igaza van, vigyázni kell a rendre, mondtuk. És eljött az első este.

Vacsora. Zsíros lötty a leves, még zsírosabb, jellegtelen színű és ízű a másikféle. A többiek fegyelmezetten fogyasztanak. A gondnok, mint ugrásra kész tigris, szigorú képpel fel-alá járkál az asztalok között. Hirtelen odafordul valakihez – általában akkor, amikor az illető egyáltalán nem számít rá –, hogy megkérdezze, ízlik-e az étel. A fiatalok, akik előttünk két nappal érkeztek, nyammogva esznek, mégis azt mondják, talán ijedtségből, hogy finom. A férjem jóhiszemű. Szerinte biztosan kivétel ez a rossz vacsora, azért nem panaszkodik senki.

De valamennyi vacsora ilyen. És valamennyi ebéd. Víz sincs az asztalon, állítólag a kancsó és a pohár nyomot hagy az abroszon. Ami műanyag és letörölhető. Szidjuk a gondnokot. De ő sem szeret minket. Egyik este vacsora után beszédet intéz hozzánk. „Elvtársak! Hányszor mondtam már, hogy a rágógumit ne ragasszák az evőeszközre! De maguk truccból csak azért is odaragasztják!”, harsogja, és szemléltetés végett kikapja szomszédunk kezéből a villát. Pechjére nincs rajta rágó, viszont észreveszem, hogy az én késemen van. Az árgus szemű gondnok is meglátja, kikapja a kezemből, és körbehordja a „bűnjelet”. Hiába magyarázom mérgesen, hogy én nem, ez egy régebben odaszáradt rágógumi, és rosszul volt elmosva a kés... Utolsó reggel kikapcsolja a vécékben a villanyt. Röhög, amikor kiderül, hogy az egyik lány a sötétben beletenyerelt a vécécsészébe. Nyomozást tart egy eltűnt társasjáték ügyében, azt mondja, kihívja a VB-t (az akkori rendőrség). A játék előkerül, a szakácsnőknél volt. Vulgárisan szidja a fiúkat, mert szerinte molesztálják a feleségét. Nekünk, lányoknak kijelenti, hogy városi majmok vagyunk, és szégyelljük magunkat. A mai napig nem tudom, hogy miért.

Pedig megkérdezhetném, merthogy ő az a férfi az állomáson. Észreveszi, hogy figyelem, odafordul. Farkasszemet nézünk. Aztán visszafordul a társához, és azt mondja, hangosan, hogy én is halljam: „micsoda egy városi majom, mit bámul ez engem?!”