Parlamenti mocsár

Ciklusról ciklusra csökken a színvonal, a vitakultúra koporsójába az egyik utolsó szöget a közösségi oldalak jelentették. A megjelenésük után ugyanis véleménybuborékokba zárták az embereket, ma már alig van tér a klasszikus vitákra, a politikusok is inkább celebként viselkednek, lájkokra vadásznak, szinte csak a sajátjaiknak – értsd: a párt – ideológiai táborának „játszanak”. Mintha két különböző világban élnénk, nincs átjárás. Csak ellenség, ellenségeskedés van. Hovatovább már oda jutunk, hogy a „másik” oldalt megsemmisítendőnek nevezik. Kettévált az ország, csatatér lett a hétköznapokból.

A közösségi oldalakon a korábbi pártszimpatizánsokból már-már hívők lettek, a fotelforradalmárok pedig az ikonjaikat is túlszárnyalva biztatnak erőszakra. Előfordul, hogy a másként gondolkozók fizikai bántalmazása is felkerül a probléma megoldási javaslatai közé. Hiszen, ha a politikusok ilyen nyelvezetet használnak, akkor ez lesz a minta. A verbális erőszaktól pedig már nincs messze a fizikai sem. Minden bizonnyal sokan olyan szintre „fejlesztették” a másik oldal iránti gyűlöletüket, hogy ha lehetne, nem riadnának vissza a szélsőséges lépésektől sem. Volt már ilyen a történelemben, tudjuk, mi lett a vége… Talán ennek újbóli átélését még a legvéresszájúbb hívők sem szeretnék. De abban biztosak lehetünk, hogy ha alkalom kínálkozna, akkor a gyűlölet átlépheti a verbális teret, olyannyira pattanásig feszült a helyzet.

Hogy ide jutottunk, abban nagyon nagy felelőssége van a közösségi oldalaknak, amelyek nemhogy nem szabtak gátat a gyűlöletkeltésnek (az ezzel párhuzamosan járó álhíreknek, dezinformációs kampányoknak), hanem egyenesen gerjesztették is, hiszen a sok indulatos ember volt a bevétel alapja: minél több a düh, annál tovább maradnak a felületen, ebből következik, hogy annál több hasznot hozott az adott felhasználó, és ez a lényeg. Csak a pénz. De még innen is volt tovább, amikor szabad utat adtak a propagandistáknak…

S a politikusok pedig nem csitították a kedélyeket, hanem még rá is játszottak, mint egy modern kori bohóc. Csak egy különbség van: azon – ízlés szerint – lehet nevetni, a mai valóságon azonban már nem. Ha lenne fogadóiroda, amely lehetőséget biztosítana arra, hogy fogadjunk, van-e visszaút, lehet-e újra emberibb, párbeszéd alapú a napi politika, minden bizonnyal nagyon magas szorzót adnának az igen válaszra, a nemre pedig szinte semmit sem fizetnének. De legyünk optimisták, néha vannak meglepetések, amikor – sportnyelven szólva – az esélytelen csapat is tud nyerni. Ellenkező esetben durva jövő vár ránk. Bár a szajházás után a durva szót már k betűvel is kezdhettük volna…