Az élet vidám bátorsága

A korábban születettek jól tudják, hogy az előző rendszerben belénk neveltek egyfajta biztonságérzetet, de nem tanítottak meg bennünket arra, hogyan kell nem félni. Önmagunktól, gyöngeségeinktől és másoktól, mások gyöngeségeitől. A múlttól, a jelen kihívásaitól és a bizonytalan jövőtől. Mert a félelem egyre inkább átszövi mindennapjainkat. Egy amerikai pszichológus, aki az utóbbi négy évtizedben közölt , a gyermekek és fiatalok félelmeivel foglakozó, mintegy háromszáz tanulmányon rágta át magát, szentül meg van győződve róla, hogy egyenesen a félelem korszaka felé tartunk. Szerinte rohamosan nő a világban a különböző félelmi állapotok száma, s ebben a folyamatban a látványos természeti katasztrófák csak kis hányaddal szerepelnek. S igaza lehet, mert a pedagógiai lapban a kisiskolás gyermekek szorongásairól olvasok éppen, a tévé magazinműsorában ismert személyiségeket gyermekkori félelmeikről faggatnak, a délutáni kisfröccs mellett pedig agglegény barátom bevallja, hogy fél az egyre határozottabb nőktől, a melegüktől, az állandó jelenlétüktől... S ha nem beszélnek is róla, sokan előre rettegnek a várható öregkori kiszolgáltatottságtól, baljós előérzetekkel latolgatják, hogy lesz-e háború Irakban, lenullázzák-e csekély megtakarításaikat az áremelések stb.

Mit lehet ilyen helyzetben tenni? A szakemberek azt állítják, hogy a félelem alapjában egészséges érzelem, ami segíti a túlélést, viszont beteges zavarrá válik, ha elszakad kiváltó okától és elhatalmasodik. Kissé plasztikusabban fogalmazva: a félelem demoralizája és kiégeti a lelket, létrehozza bennünk azokat a víziókat, amelyek a létét igazolják. Hogy a félelemkeltő élmények kiváltanak-e beteges zavart, az lényegében három tényezőtől függ: az egyéni érzékenységtől, a stressztűrő képességtől és a félelmet keltő helyzet tartósságától. S a félelemkutatók szerint e három tényező tekintetében hovatovább, egyre csehebbül állunk, legyünk éppen gyermekek vagy öregek, koldusszegények vagy szupergazdagok. Az ép érzékű emberek mindenesetre úgy tartják, hogy legfontosabb a szembenézés. Mert ha közelről szemléljük félelmeink tárgyait, azok nagyobbik része nevetségessé, a maradék pedig kikerülhetővé válik. A mindennapi életben tehát ne tekintsünk senkit – politikust, prófétát, mecénást – nagyobb jótevőnknek, mint aki visszaadja vagy fokozza bennünk az élet vidám bátorságát.